Szó-Szodoma és Szó-Gomora: nő-színház egy férfiről, aki ott sincs

Az író egy tizennyolc éven át tartó időszakba helyezte a cselekményt, amelyet a nagy francia forradalom okozta társadalmi változások is érintenek. A sokadik börtönbüntetéséből megszökött, és a történet kezdetén, vidéki birtokán bujkáló márkit nem látjuk az előadásban.

Pontosabban a szereplők hozzá fűződő viszonyáról. Ebből tudjuk meg, ki kicsoda valójában. Az előadásban csak nők szerepelnek, s valahogyan mindegyiküknek köze van a veszedelmes viszonyokat folytató férfihoz. S miközben feltárulnak a márki rendőrségi ügyei, hírhedt történetei, a néző elgondolkodhat, vajon mennyivel különbek nála a képmutató, a tisztesség izzadmányától szagló, őt megvető előkelőségek.

Hat nő, hat archetípus

Madame Montreuil a parvenü, aki lánya házasságával kapaszkodott fel a királyi udvar köreihez, s számára mindvégig a presztízs megtartása a legfontosabb. Az adófőhivatal elnökének özvegye olyan nőnemű lény, akit lányai nem tudnak elképzelni egy férfi karjaiban. Koszta Gabriella szoborszerű figurája amolyan kérlelhetetlen Bernarda Albaként nehezedik lányai vágyaira. E jéghideg racionalitásból felépített nagyasszony az előadás legtisztábban artikulált (a művész beszédkultúráját is ideértve), legpontosabban értelmezett figurája.

A másik nő Renée, Montreuil asszony lánya, de Sade felesége, aki mindvégig hűséges marad férjéhez, bármit is tud annak furcsa kapcsolatairól, és bármiként is próbálja tőle az anyja elválasztani. A törékeny, a két oldalnak is kiszolgáltatott árnyékasszonyt Gecse Ramóna alakítja. Renée belső lelki harcait, visszafojtott érzelmeit, tetemes méretű szövegbe ágyazott kételyeit nagy amplitúdókkal hullámoztatja elénk. A művész szerepformálásával Renée eljut abba a lélektani állapotba, hogy végül is képes lesz saját személyiségének megfelelő, saját döntéseket hozni. Legalábbis ellenszegülését kimutatni, és nemleges válaszait megfogalmazni anyjának és férjének is.

Nem lép elő, mert takarás és díszlet szinte nincs, a monológok, dialógok a széksorok között, a nézőkkel testközelben hangzanak el, de minden szereplő a márki botrányos életviteléről beszél. Ettől válik sejtelmessé az előadás, meg attól is, hogy a szereplők finom részletességgel taglalják a márki szeánszainak történéseit.

Elgondolkodhat arról, hogy a felszabadult és elszabadult szexualitás egy és ugyanaz-e, vagy hogy mindenképpen a szabadosság éltetése vagy a vágyak teljes elfojtásának oldalán kell-e az erkölcsi normákat megalkotni. Vajon létezik-e más út is ezeken kívül, mondjuk szembenézni az emberi természet valódi tulajdonságaival (lehet, hogy Misima de Sade márkit Freud tizennyolcadik századi elődjének tartja)?

Japán szerző darabját látva óhatatlan eszébe jut a nézőnek a nó színház, ami gesztusokkal, mindenki számára érthető jelekkel dolgozik.

A rendező, úgy tűnik, szinte csak a szöveggel dolgozik. A veretes, barokkos textus tartalmait „cselekmény és mozgás nélküliséggel” teszi dominánssá. Porogi Dorka afféle oratórikus művet komponált, ami statikusságával és matriarchátusi erejével hat a nézőre. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a szereplők archetipikus karakterét vizuális eszközökkel, „jel-mezekkel” talán fel lehetett volna erősíteni. Emlékszem Kupás Annának a Szentivánéji álomhoz tervezett érzékien színes jelmezeire, amelyek szinte megkoronázták a karaktereket.)

Azt mondhatnánk, valódi „nő-színház” ez.

Olyan hálóban, ami egy férfi miatt szövődik, s amelyben hatalmas kihívás benne lenni. Csak nők tudnak egy kapcsolatban úgy függővé válni, hogy a bilincset maguk akarják leginkább. S láthattuk, egy nő olyan előadást is tud rendezni, amelyben egy férfi úgy van ott a színpadon, hogy ott sincs.

A komoly szellemi részvételt igénylő előadást persze e sorok írója nem csak a nőknek ajánlja.

Legközelebbi előadás: 2017. május 30., kedd 19 óra, Ariel Stúdió