Mennybe mennek a muzsikával: a Csíkmadarasi Népi Zenekar

Azelőtt is volt, de cigányzenekar. Közben megjelentek a rezesbandák, akik ebből egy kicsit kiváltak, de valójában csak a bálokig jutottak el. A mulatságokban végig cigányok jártak. Jött az új világ és mindenféle hatás, megjelentek a lemezjátszók, és akkor kézbe vették a hegedűt és átvették ezt az egészet. Madarasnak szerencséje volt Miklós Márton tanítóval, ő megalapította Madarason a hagyományőrző népi együttest. Ennek akkora sikere lett, hogy a hetvenes években három zenekara volt a falunak, mind vonószenekarok, három prímással, Biró Ernővel, Váncsa Győzővel és Antal Elekkel” – magyarázta ifj. Miklós József, a Csíkmadarasi Népi Zenekar alapítója és vezetője.

Az 1990-es években a néhai Bálint Lajos kántor vezetésével is muzsikáltak a zenészek. „Az ő kezdeményezésére is volt olyan, hogy összegyűltünk zenészekül, nagy volt a lendület. De voltak a felcsíki néptánctalálkozók, egyik évben itt, a másik évben ott, a zenekar pedig a táncegyüttes mögött játszott. Én viszont láttam egy olyant, hogy egy együttes mögül ki lehet lépni, annyira jók itt a zenészek, és annyira szeretünk zenélni, és annyi mindent megtanultunk az évek során, hogy azt jó volna valamilyen módon csak mint zenekar csinálni tovább. Sajnos a kántor úr meghalt 2005-ben, és 2006-ban elérkezett az időm olyan szempontból, hogy hazaköltözött Ausztráliából Kajcsa József, a cimbalmos, aki annak idején benne volt az együttesben. Elmentem hozzá, elmondtam, hogy

A faluból összeálltunk, ahányan voltunk, mintegy tizennégyen, volt négy-öt hegedű, két-három klarinét, harmonika, cimbalom, bőgő, brácsa. Így indult az egész 2006-ban. A világért sem gondoltam volna akkor, hogy ebből egy akkora nagy dolog tud lenni” – mutatott rá ifj. Miklós József.

De mindenkinek megvan a maga igaza, minden út járható. Az elején voltak viták, hogy mi az, amit mi játszunk. Játszunk népdalt, katonadalt, és elkezdtünk magyar nótát is játszani. Ezt mindig is játszottuk, de igyekeztünk művészi szintre vinni. A magyar nótával örökké mostohán bánnak, pedig mindenhol ott van. Azzal szokott gond lenni, hogy milyen szinten adják elő, és az még nagyobb gond, hogy kik énekelik.”

A zenekar az évek során több nótaénekessel is dolgozott együtt, mint például Gáborné Csiszér Anikóval, Ferencz Alajossal, Cseh Judittal vagy Koós Évával. A katonadalokkal kapcsolatban a zenekar vezetője elmondta, olyan nótákat igyekszik átörökíteni, amelyeket az ő fiatalkorában a katonavacsorákon muzsikáltak.

A zenekarban jelenleg nyolc hegedűs, három klarinétos, három harmonikás, egy cimbalmos, egy brácsás és egy nagybőgős játszik. Az évek során történtek tagcserék, utánpótlás is van. A zenekarvezető elmondása alapján volt olyan, aki nem bírta a zenekari munkát, a szabályokhoz való alkalmazkodást. Most már nem csak madarasi zenészek alkotják a csapatot, más felcsíki falvakból is befogadják a tehetséges zenészeket.

Ifj. Miklós József hangsúlyozta, noha az érdeklődés az évek során lanyhult ez iránt a muzsika iránt, mégis a közönség reakciójából azt látják, hogy van létjogosultsága, szeretik az emberek. De kellenek azok is, akik melléjük állnak, a polgármesterek, rendezvények szervezői, akik fontosnak tartják a magyar muzsika továbbéltetését. „Ismeretlen dolgot nem éneklünk, ezt valahol mindenki valamikor hallotta. Ha nem szeretnék, nem hívnának. Nagyon nehéz ennyi embernek leszervezni egy fellépést, egy utat. De amikor már ott vagyunk, fellépek a színpadra és elkezdünk zenélni, akkor én felmegyek a mennybe. Nem csak én, mindenki velem együtt. Amikor a muzsika megszólal és hátranézek, és mindenkin látom a mosolyt, abban minden benne van, egyéb nem érdekel, csak hogy muzsikáljunk.”