Megédesített rapszódia: amit a utódok kiraknak az ablakba

A tavalyi év egyik legnagyobb filmes durranása volt a Bohém rapszódia, négy Oscart vitt (legjobb színész, legjobb vágás, legjobb hangvágás, legjobb hangkeverés), de ezek a díjak is azt jelzik, amit a fentiekben írtam: a főszereplő alakítása, valamint a Queen amúgy is zseniális zenéje adja el a filmet, nem a hitelessége. Értem én, hogy dramaturgiai szál meg show meg nézettség meg minden, de azért nagyon nem mindegy, hogy mennyire fordítunk ki egy történetet. Csak egy apró példa: Freddie Mercury csak a Live Aid után tudta meg, hogy súlyos beteg, és a Queen tagjaival csak évekkel később közölte, hogy nagy a baj.

Ez a dolog amúgy sokkal összetettebb, de például a Queen első lemeze egyáltalán nem volt sikeres, szóval nem egyik napról a másikra futott be a zenekar, s a Freddie-vel való találkozásuk sem éppen úgy történt, ahogy a filmben ezt ábrázolják. A magyarázat egyszerű, a filmnek Brian May és Roger Taylor is producerei voltak, a forgatókönyv is részben az általuk elmesélt történeteken alapult.

A Queen egy örök etalon – mi mégsem arra harapunk

A film zenéi rendkívül jól vannak összeválogatva. A Queen mintegy tizenöt stúdióalbumot jelentetett meg működése során, ezenkívül rengeteg koncertfelvétel is az utókorra maradt, számunkra nyilván az 1986-os budapesti koncert a legcsodálatosabb, melyen Freddie elénekelte a Tavaszi szél vizet áraszt... című népdal első szakaszát. Magyar emberként szívesebben néztem volna meg ennek a rekonstrulcióját a Wembley-ben lezajlott Live Aid-hez képest, de ne sajátítsunk ki mindent, mert habár az a koncert is emlékezetes volt a zenekar történetében (ezt May azóta többször is hangsúlyozta), a Queen azért annál gigantikusabb koncerteket (is) adott.

A dokumentumfilmeket nem kedvelő, könyveket nem olvasó, zenét csak autóban, vezetéshez hallgató néző is felfigyelhet arra, hogy mennyire zseniális zenemű a Bohemian Rhapsody, és meglepődhet, hogy a díjkiosztókról ismert „Vííííííárdöcsempijonsz” is Queen-szerzemény, mint ahogy a reklámokból ismert „Bájsziköl” is az. S ha már a zenénél tartunk: a kilencvenes évek lemezlovasainak (milyen rég nem írtam le ezt a szót!) egyik megbocsáthatatlan bűne volt a Freddie halála utáni években a rádiókban és bulikban évekig unos-untalan játszott Living on My Own (pontosabban ennek a dalnak az 1993-as No More Brothers' Mix-e – emlékeznek: „didoléé-didoláááá”), ami a Freddie-életműben kb. annyira van a csúcsoktól, mint mondjuk Erik, az angolna az olimpiai dobogótól. 

Persze mindezt csak akkor, ha azt akarjuk, hogy ne feltétlenül egy hamis kép rögzüljön bennünk. De ha úgy nézünk meg minden idők egyik legnagyszerűbb popsztárjáról egy filmet, hogy közben nem érdekel róla semmi más, mint amit a film bemutat, akkor úgyis mindegy. Akkor ringassuk magunkat azokban a tévhitekben, hogy például a zenekar többi tagja nem volt kábítószerfüggő és csak simán leléptek az egyik orgiáról. Ha így van, akkor tényleg nézzük úgy a filmet, mintha vígjátékot néznénk, egy mézes-cukros, valóban bohém komédiát vagy mint egy tévés zenei „tehetségkutatót”.