Lélekből szóló karácsonyi ajándék

„Egymásnak minden rezdülését és a lelkét ismertük, mert minden nap találkoztunk két órát. Abban az időben nagyon szigorú volt a felvételi a tanítóképzőbe, külön ajánlás kellett a felvételizőnek a régi iskolája igazgatóságától, románból, magyarból, számtanból el kellett érni a hatos jegyet, azon kívül testnevelésből, rajzból, zenéből, szépírásból felvételiztek a gyerekek. Nagyon értelmes csapattal tudtam dolgozni. A tanítóképzőbe olyan gyerek nem tudott bejutni, aki nem tudott énekelni, és azok közül választottam ki a javát. A tanítványok voltak benne a kórus felvételi bizottságában. Évente meghirdettünk néhány helyet, mert az iskolás énekkarok átka, hogy minden évben meg kell újulnia, mert új tagokat kell felvenni és a régi tagokat el kell engedni. Volt minden évben négy-öt helyünk, és jött mintegy negyven tanuló felvételizni. Ebből volt olyan, hogy az én diákjaim nem vettek fel csak egyet. Olyan szigorúság volt, hogy szikrázott minden.”

Néhány éve azonban a Camerata megszűnt. Ekkor néhány volt Camerata-tag felvetette, hogy találkozzanak a régi zeneteremben, nosztalgiából. Csibi Márti egykori kórustag így emlékszik vissza: „Életemben nem izgultam úgy egy vizsga előtt sem, mint amikor a Camerata-ba kellett felvételizzek. A kórus előtt kellett vizsgázni. Akkor egy nagyon komoly alapot kaptunk, heti öt nap két-két órát próbáltunk. Nagyon sok helyen felléptünk, országon belül és külföldön is, és szerettek minket. Telt-múlt az idő, sok generáció végigment, vagy bővült, vagy csökkent a kórus létszáma, de volt, hogy a negyvenes létszámot is meghaladta. Aztán egyszer csak megszűnt, amit nagy sajnálattal hallottunk. Eltelt valamennyi idő, és valakinek a fejéből kipattant, hogy mi lenne, ha találkoznánk, csak úgy egyet. Nagyon jól is sikerült, mert összegyűltünk, és

„De elsősorban nem is ez volt a lényeg, hanem, hogy együtt legyünk. Egy olyan szép kis női közösség alakult ki, sokféle női energiával, hogy már nem nagyon akartunk egymás nélkül élni. Mindenki azóta már tanító néni vagy tanár, mindenkinek megvan a saját hivatása. Vagyunk ketten-hárman, akik kakukktojások vagyunk és már nem tanítunk, de leginkább pedagógusokból áll azóta is ez a kórus. És igényünk volt arra, hogy legyünk egymás társaságában, és igényünk volt a közös éneklésre is. Aztán bejött ez a vírusos időszak, amikor nem lehetett találkozgatni, de mint kórus még mindig kerestünk fellépési, találkozási lehetőségeket. A kórusban vannak brassóiak, szentgyörgyiek, Udvarhely, Csík, Gyergyó környékéről is többen, mindig hét-nyolc helyről kellett összeverődni ahhoz, hogy együtt lehessünk. Nagyon igényeljük egymás társaságát, és rendkívül sok mindent tanultunk annak idején a pedában a minőségről, a minőség rovására soha nem hozunk kompromisszumot. A vírusidőszak alatt nem tudtunk koncertet szervezni, nem mehettünk senkihez, és akkor pattant ki az ötlet, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy kisebb videóklipet, amellyel elsősorban a karvezetőnket köszöntjük, másrészt pedig mindenkit, aki kapható rá, hogy egy rövid művecskét meghallgasson.”