Korunk antihőse: a múltjába meredő lúzer

s aki ebben az elmúlt három évtizedben gyerekként, kamaszként és felnőttként is élt, egy nagyon is élvezhető, nevettető, ugyanakkor elgondolkodtató tükröt kap a rendezőtől. A film sok-sok, látszólag nem összefüggő jelenetből tevődik össze, de a „végén mindenki összeáll majd egy képpé”, mint a Kispál és a Borz-számban. Habár a filmben Merthner Tamás tinédzserkori zenekara nem a Kispált, hanem a Nirvanát igyekezett koppintani, a jelenetek elképesztően pontosak, rengeteg bennük az utalás és az ismerős érzés.

Kezdőik mindjárt a szakítással – tudjuk, hogy a férfiak számára harmincon felül ez azért elég kemény, lévén, hogy még ha nem is tűnik ez így a mindennapokban, néhányan már természetesnek veszik, hogy a csajuk örökre velük marad (az „én már elterveztem mindent, egy életre elég a dolgunk” érzése), s többek között ezért nagy trauma a seggreülés, pláne, ha az Párizsban történik. Hősünk is így jár, s akkor kezdi visszapergetni az életét, hogy utánajárjon, vajon hol romlott el ez az egész? Nem a kapcsolata, az élete.

És akkor jönnek szépen, sorjában. Mindenekelőtt a versek, amelyekkel kapcsolatban Vali néni, az Arany János- és egyáltalán költészet-rajongó nagynéni javasolja, hogy küldje el egy újságnak. Ez persze nem történik meg, Vali később meghal, a temetési jelenet egyszerre szomorú és nevettető. A film tele van nagyon vicces kis gegekkel, jelenetekkel, ezek közül szerintem az egyik legnagyobb vicc, hogy amúgy az említett Arany Jánostól mindig félt a kamasz Tamás, mert a nagy költő a képeken hasonlít Sztálinra („Mindig féltem Arany Jánostól: szerintem pont úgy néz ki, mint Sztálin”). A kisgyerek Tamás megteremtett egy halandzsa nyelvet, amit a szülei is utána tanultak –

Reisz Gábor megdöbbentően pontosan ábrázol generációs életérzéseket. Azt a tipikus, avítt, de cuccokban és tárgyakban néha újra divatba jövő, igen ellentmondásos nyolcvanas és kilencvenes éveket, a rendszerváltás idejét. A Szomszédok teleregény stílusában megcsinált jeleneten hangosan visítottam: apu nézi a Fradi-meccset a fotelből, onnan áll fel, hogy befaragja a karácsonyfát, de az kiesik az erkélyről. Itt volt egy apró szépséghiba, szenteste ugyanis nincsen és a kilencvenes években sem volt Magyarországon bajnoki meccs, ráadásul bármennyire is „lombhullató” egy karácsonyi fenyő, az azért mégsem történik meg, hogy az erkélyen még zöld fenyő a betonra érkezve teljesen kiszárad. De lehet, hogy ez egy utalás a Szomszédokban annak idején látott borzasztó filmes hibákra, a nyelvezetről nem is beszélve.

– talán ez az egyik mondanivalója a Rossz verseknek.

Ami a szereposztást illeti, nagy húzás, hogy maga a rendező-forgatókönyvíró Reisz Gábor játssza a felnőtt főszereplőt, a Valit alakító Monori Lilinek, illetve az apát játszó Kovács Zsoltnak fantasztikus, lenyűgöző a játéka. Epizódszerepekben (zizegős tréningben, „sustyákban”, ének-tesi tanárként) feltűnik Hajdu Szabolcs rendező, illetve az ő filmjeinek egyik állandó szereplője, Szabó Doma (vízilabda-edzőként) is. Van azonban erdélyi színész is a produkcióban, a gyergyószentmiklósi származású Zayzon Zsolt (Merthner Tamás testvérét alakítja), akit nemrég a kecskeméti színház produkciójában (A király beszéde) főszereplőként láthattak az udvarhelyi, gyergyói és csíki nézők.   

A film technikailag is egy bravúr, mert többféle dolog van megjelenítve benne, azoknak minden jellegzetességével az adott időben: a VHS kazetta, az okostelefon, a normál film, s ez is ad egy pluszt az élményhez.

Azonban a legtelítettebb jelenetekből az jött le, hogy a mai harmincasok, ún. Y-generációsok számára a múlttal, a múltjukkal való szembenézés az egyik legnagyobb problémájuk. Ma, amikor minden férfi és nő tökéletes, akkor van itt nekünk egy enyhén pocakos, otthon Adidas-tréningben és papucsban csoszogó, szorongó, bizonytalan de mégis szerethető lúzerünk, aki folyamatosan számot vet az életével. Gyermekkorában az égbe ordította, hogy „én egy Szarjános vagyok!”, s ez a krisztusi kort elérve is kísérti. És mégis ez a legnagyobb erénye: szembenézni önmagával és rájönni, hogy a dolgok valahol mélyen, még gyerek- és kamaszkorban voltak nagyon, de nagyon elrontva.

Mert azért lettél olyan, amilyen most vagy, mert azok az évek nagyban meghatározzák a személyiségedet – ez így konkrétan ugyan nincsen kimondva a Rossz versekben,