Klamm tanár úr drámája

A Klamm háborúja című monodrámát a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György társulatának kiváló színésze Rappert-Vencz Gábor jelenítette meg a TranzitFeszten, a művet Ovidiu Caita állította színpadra, pontosabban katedrára, az Ács Alajos stúdió színházat ugyanis ezúttal tanteremnek rendezték be (díszlet, jelmez: Szabó Anna), ahol a közönség volt az osztály. A tanulók az előadásban tehát, mi nézők voltunk, Klamm a katedráról lövellte felénk a kérdéseit, véleményét, észrevételeit fenyegetéseit, elvárásait, parancsait, önigazolásos bizonygatásait, tőle tudtuk meg azt is, hogy mi milyenek vagyunk. Mármint, hogy milyenek vagyunk, mint az osztály tanulói. Klamm tanár urat láthatóan egyáltalán nem érdekelte, hogy mit gondolunk, esetleg mit válaszolnánk a kérdéseire. Így aztán mi – az osztály – is tojtunk az ő tanórájára és civil kínlódásaira, nem érdekelt bennünket se az igényessége, se a bűntudata, se az intrikái, a tantestületről eleresztett pletykái, ha kérte volna se lettünk volna hajlandók reagálni a kérdéseire és köptünk a fenyegetéseire a „Maguk félnek!”  megvető megjegyzésére, az se érdekelt bennünket, hogy a tornatanár a csapba vizel, az se, hogy egyik tanárnőnek viszonya van tanítványával, hogy az igazgató úr célba szokott lőni. Úgy voltunk résztvevői – mi tanulók – egy „rendhagyó irodalom órának”, hogy egy-egy interaktivitásra serkentő célzás, kérés provokáció egyre jobban felbosszantott bennünket, hiszen egy percig sem hihettük azt, hogy be vagyunk avatva. S nem tudhattuk, hogy a tanár úr viccel-e, játszik-e velünk, vagy valójában azt akarja, hogy kussoljunk.

Persze, mint néző nagyon is figyeltünk, beszippantott bennünket a tanóra s zavarban is voltunk kicsit, mert az iskolapadban üldögélve, azt éreztük, hogy valami nagy-nagy baj van, de nem tudjuk pontosan, hogy kivel, vagy mivel van a baj. Klamm úrral, aki kőkeményen hisz a tanításban, a tudásban és kőkeményen követel? Vagy nem vele van a baj, hanem azzal a korral, amiben ő pontosságot, szorgalmat, Geothe iránti alázatot és kiváló teljesítményt vár a diákjaitól. A diákok nem értik, hogy mihez képest is kellene jobban teljesíteniük (a Wikipédiához képest például)? Egyáltalán mitől jó egy teljesítmény és miért is mérjük azt? És miért éppen egy ilyen őskorból itt felejtett manus méricskéli, akiben, a fene tudja mi munkál erősebben, a maximalizmus, vagy a hatalomvágy?

A rendező sűrűn snittelte a cselekményt, a folyamatokat úgy fragmentálta, hogy a sok-sok kicsöngetés, becsöngetés, villanyleoltás és felgyújtás egyre nagyobb feszültséget teremtett az „osztályteremben”. Klamm egyre dühösebb viselkedését, egyre gyorsabban romló lelkiállapotát láttató jelenetek végét a rendező sötétekkel vágta le, s a megtorpant lélektani folyamat így egyre bizonytalanabb állapotba sodorta a nézőt. És egyre jobban sűrítette a színházi időt.

Az előadásban a Rappert-Vencz Gábor által alakított tanár úr monomániásan hisz abban, hogy ő jót akar. Keményen dolgozik, hogy megkapja az osztály bizalmát, minden erőfeszítést bevet (a rendezővel együtt), csak hogy a diákok rá figyeljenek. Mikrofonba beszél, hogy hallják őt, Liszt Fauszt szimfóniáját is bedobja, (a zenét akkor hangosítja föl, mikor az igazgatót szidja, mintha poloskák működnének a teremben). Az osztályra hol, mint hatalmas kőtömbre tekint, amit reménytelen megbontani, hol reménykedve, ellágyultan közelít hozzá. Néha magába roskadva monologizál, néha dühtől tajtékozva őrjöng. Néha üldözési mániát mutat, „összefogtak ellenem a fiatalok” – kiabálja. Majd látjuk őt az ital lehengerlő erejének kiszolgáltatva, bűntudattól megverten, ahogy betört orral rezignáltan, saját vérével rajzolgat egy fát, melynek ágáról egy akasztott emberke lóg (bizonyára Szása, aki öngyilkos lett az ő teljesíthetetlen követelései miatt.) A színész nagy amplitúdókkal jeleníti meg Klamm vergődéseit. Miközben ujjaival idegesen kopogtat az asztalon, vagy a fojtogató nyakkendőjéhez kapkod elhisszük neki, hogy azért szenved leginkább, mert tizenéves diákjai nem fogadják el őt és tudományát.

Rappert-Vencz Gábor az előadás utáni találkozón elmondta, hogy saját választása volt a darab és hogy iskolákba is elviszi az előadást, amiről pszichológus társaságában beszélgetnek a gyerekekkel, s ahol a diákok sajátosan őszinte reakcióival találkozik. Sajnos a tanárokéval kevésbé volt alkalma eddig megismerkednie. Megtörtént, hogy egy pedagógus konferencia nem merte bevállalni a Klamm háborújának bemutatását, mert a szervezők attól féltek, elromlik a rendezvény hangulata. Pedig az előadás nem a rossz tanárról, de még csak nem is a rossz tanulóról szól, hanem arról, hogy miként megy el egymás mellett a tanári, a tanulói vágy és szándék.