Kiscsillag a Felső Gében: kocsmakoncert „kicsiknek” és „nagyoknak”

Az elmúlt években jellemző lett a Kiscsillagra, hogy a jól bevált recepteket félretéve, igen kísérleti jellegű nagylemezeket, koncept-albumokat készített: mind a Semmi konferencia, mind pedig a tavaly megjelent Tompa kések ennek jegyében készült el. Lovasi András és zenekara a nyári fesztiválok után egyet Székelyföldre is kiruccant, és remélhetőleg nem bánta meg – a székelyudvarhelyi kocsmakoncert egy kedves, őszinte produkció volt, ami az utóbbi egy-másfél évben koncertre nem vagy csak nagyon ritkán járó embereket jól szíven is üthette. Nem azért, mert azt kapta, amit várt, hanem azért, mert ez a produkció olyan, amilyen: okoz meglepetést és eufóriát, szívdobogást és torokszorulást, ugyanakkor elvarázsol és lepadlóz.    

A zenekar felállásában évek óta nincsenek már változások, hiszen Lovasin kívül Leskovics Gábor (gitár, ének) a másik őstag, a ritmussszekció (Bajkai Ferenc dobos és Erőss Márton basszusgitáros) elképesztően együtt vannak, utóbbit nem véletlenül illeti Lovasi rendszeresen a „Hibátlan” névvel, rajtuk kívül pedig Szesztay Dávid multiinstrumentalista (gitár, billentyűk, kütyük, ének – a koncerten a Föl-le jár című dalt adta elő a Tompa késekről) tesz hozzá egy óriásit a produkcióhoz. A keverőnél pedig ott ül az „örök” Dióssy D. Ákos hangmérnök, ám az udvarhelyi koncerten nemcsak ő, hanem egy helyi szakember is hozzátette a magáét a hangzáshoz, ami egyáltalán nem volt rossz.  

A Kiscsillagnál szerencsére nyoma sincs annak, amit oly sok zenekarnál érezhet az ember, ha odafigyel: van ez az előre megkomponált koncert-forgatóköny, vagy valami hasonló, amin a zenekar rutinból végigrohan, ilyen sika-kasza-léc módon, közben tapsolgatás, iszogatás, aztán egyszercsak ráadás, és vége az egésznek, s kicsit ott maradtál a nagy semmivel. Hogy szép volt, jó volt, de valahogy nem történt semmi. Nyilván nem arra gondol az ember, hogy le kellene szakadnia a színpadnak, de van ez a sterilitásnak nevezett egyfajta léc, amit elég nehéz megugrani, mert összetett a dolog: alapból a zenekar hangzásának is jónak kell lennie (többek között ezért annyira fontos a jó hangosítás), illetve az előadó(k)nak is. Általánosan értem, de a Kiscsillagnál szerencsére megvan mindkettő, egy „lakossági koncert” (ingyenes, szabadtéri, általában egy cég vagy egy önkormányzat szervezi) ugyanolyan jól tud elsülni, mint egy kocsmakoncert.

A néhány nappal ezelőtti koncertek utóbbi kategóriába tartoztak: belépővel, vendégzenekarral (a gyergyói Teddy Queen volt az, Lovasi a korábbi években is dicsérte Fodor Lászlóékat), a Felső Gé újradizájnolt, a régi romkocsmák hangulatát némileg megőrző, de mégis modern belsőjével, pultnál sorba állással (nem volt vörösbor, ráadásul a fröccsről még mindig el kell magyarázni, hogy mi is az...), elöl a fiatalabbakkal, hátul az idősebbekkel (harmincas-negyvenesekkel). Nem volt tömegnyomor, tülekedés, így volt egy pici meghittség az egészben – mondjuk ebben az is közrejátszhatott, hogy majdnem ugyanabban az órában a színházban az Ivan and the Parazol volt a fellépő.

Igaz, hogy maroknyian, de középiskolások egy kis csoportja volt a legaktívabb az első sorokban, tényleg libabőrös lesz az ember, amikor tinédzserek üvöltik torkukszakadtából a Menetszélt vagy az Ott ahol akarod-ot. De az is érdekes volt, ahogy a Sirály és a Szomszéd egybe voltak fűzve, illetve a Szomszéd kisfiú is itt kapott helyet. Lovasi meg is jegyezte igen találóan, hogy „Ti vagytok a hat Bé..?” A dinamika egyértelműen a koncert második részén a nagyobb, hiszen a Légyszíves, illetve az Örökre (szívembe zártalak) vezette fel (vagy le) azt a negyedóra-húsz percet, amelyben a 2014, a Van-e szándék, a középsulisok által kitartóan követelt Fishing on Orfű és a megunhatatlan Ha én lennék... és a Kockacukor voltak benne. Ha valamit ebből a blokkból kifelejtettem volna, bocsi, de ezeket egymás után végig kellett énekelni (hangoskodni, na...), s nem biztos, hogy a pontos sorrendre emlékszem... De így volt a jó.

Nem mellékesen ezen a héten jelenik meg Lovasi András új szólólemeze, a Grand Hotel Halmahéra, amely a két évvel ezelőtti Tűzijáték délben (és még a Kispál és a Borz-időszak alatt készült Bandi a hegyről) után a harmadik szólóalbuma lesz.

Az énekes-szövegíró munkássága, életműve talán újabb mérföldkőhöz érkezik, de nyilván ezt nem lehet kijelenteni így előre – azt viszont igen, hogy a jóval több mint harminc évnyi „előadóművészeti” pálya alatt soha nem futott bele önismétlésbe, illetve unalmas, slendrián módon összedobott lemezekbe vagy koncertekbe, még akkor sem, ha talán az lett volna az elvárás. Nem megyünk bizonyos szintek alá, nem csináljuk azt, amit mások unos-untalan csak azért, hogy egy este másfél óra alatt átmeneti sikerünk legyen. Egy kocsmakoncert is ugyanúgy meg tudja érinteni az érdeklődőt, mint egy fesztivál vagy egy stadion – bár utóbbi a Kiscsillagnak lehet, hogy nem is állna túl jól.