John Wick és a vak bérgyilkos

Bár a második Rajtaütés-mozi egy évben jött ki a John Wick első részével, mégis ott a hasonlóság a két franchise között, vagyis, hogy a főhős egy megállíthatatlan erő, ami számára nincs elmozdíthatatlan tárgy.

Mindezt persze ritmikus, sokszor egyre fokozódó intenzitású zenére, olyannyira pörgősen megkoreografált akciójelenetekben, hogy helyenként már ritmikus, halálos tánc-szekvenciának tűnik az egész.

De míg a Rajtaütés-filmek mocskos, vérgőzös, a keleti harcművészetek utcai harcokká „lebutított” verzióit, és a tömény erőszakot vonultatja fel hosszú, intenzív összecsapás-jelenetekben, addig

A John Wick-franchise egy nagyon egyszerű premisszából indult: egy visszavonult, egyszerű életet élő bérgyilkos eltemetve feleségét, a tőle kapott kiskutyával próbál vigasztalódni, és sajátos módon feldolgozni a gyászt, azonban az egyik maffiózó hülyegyereke szemet vet az autójára, ami végül összecsapásba torkollik, amiben

Miközben az egyszerű embernek tűnő Keanu Reeves karaktere bosszúhadjáratot indít a lelőtt kiskutyája miatt, az is kiderül róla, hogy ő nem egy egyszerű kisember, hanem a legendás John Wick, akinek egy sajátos szabályokkal működő bérgyilkos-társadalom rettegi a nevét, és félik, rettegik a visszatérését. A bosszúhadjárat pedig visszahozza őt a köztudatba, és az utóbbi évek egyik legjobb és legpörgősebb akciófilmjében izgulhattuk végig, hogy akkor ki is ez az ember, aki úgy osztja a fejlövéseket, mint matektanár az elégtelen osztályzatokat.

A John Wick negyedik részében is ugyanaz történik, mint a korábbi filmekben csak négyzetre emelve, megszorozva, sokszor öncélú túlzásokba esve, 2 óra és 49 percen keresztül, aminek jelentős részét a változatosabbnál változatosabb akciójelenetek sokasága teszi ki.

Megölöd az egyik bérgyilkos-klán fejét? Akkor legközelebb egy nagyobb klán bérgyilkosai vadásznak rád, eközben pedig agyontetovált, lenge inges diszpécserlányok és az őket irányító matrónák könyvelik, iktatják és küldik szét a fejedre kitűzött egyre nagyobb vérdíjat a többi bérgyilkosnak, akik a pénz megszerzésének reményében megpróbálják kiiktatni a halálos célpontot. (Ebben a világban minden a bérgyilkosokért létezik, nincsenek rendőrök, hőseinken és az ellenségeiken kívül pedig csak az utcákon hömpölygő, biodíszlet embertömegek vannak, akik látszólag rá sem hederítenek arra, ha a közvetlen közelükben öltönyös bérgyilkosok vágják el egymás torkát, vagy nyitnak tüzet egymásra).

De van itt hájas német maffiózó, akin szintén nem fognak a fegyverek, de kardot rántó szamuráj-leszármazott is, aki pengéjével vág rendet a hoteljét elözönlő maszkos zsoldosok között, de a maratoni játékidőbe belefért egy névtelen fejvadász is, aki kutyájával és durván halálos fegyvereivel száll bele a John Wicket kontinenseken keresztül üldöző hajtóvadászatba, és aki révén visszatérnek a készítők ahhoz a nagyon egyszerű tanmeséhez, hogy „kutyát nem nyírunk ki, de még csak fegyvert sem fogunk rájuk, mert annak nagyon csúnya következménye lesz”.

És akkor mindenkivel szemben ott van a szintén golyóálló öltönyt viselő John, akit

Mert ő John Wick, aki a négy film során alaposan rászolgált a hírnevére. És pont.

És bár a negyedik rész pontot tesz az eddigi történések végére, ahogy az Hollywoodban lenni szokott, van az a pénz, hogy egy sima csavarral folytatni tudják a történetet, de ha a szükség úgy hozza, akkor új főszereplővel, időugrással, esetleg a múltba való visszaugrás eszközével is szőhetik tovább a John Wick-univerzum történetét, ahogy azt a már készülő tévés spin-offok is mutatják. És, hogy hol lesz ennek a vége? Ott, ahol

Mert John Wicket és a nimbuszát igazából csak a nézők ölhetik meg az érdeklődés teljes hiányával. Rajtuk kívül pedig senki más.