Írás és terápia: egy drogkarrier évei

Mozaikosan írtam egyébként, azaz nem az elején kezdtem, hanem írtam jeleneteket és volt egy olyan szakasza az írásnak, amikor ezeket a mozaikokat kiszedtem a zsákból, és hozzáírtam azokat a szövegeket, amelyek még hiányoztak. Ez emlékezésből újraélés volt. Nem úgy született ez a könyv, mint egy fikció vagy irodalmi alkotás.

– Van benne például a visszaemlékezések, elbeszélések mellett filmkritika is.
– Volt egy olyan szakasza a függőségemnek, amikor nem használtam szereket, józan voltam hivatalosan, viszont előjött egy viselkedési függőség. Átváltottam munkamániára, ami szintén egy függő működés, és ezt beleszámolom a drogkarrierembe. Ekkor filmes újságíró voltam, rengeteg filmkritikát írtam, és ezt az időszakot is szerettem volna beépíteni a könyvbe. Írtam is róla minimálisan, de úgy gondoltam, hogy a legplasztikusabban úgy tudom bemutatni, ha egy olyan cikket rakok be ebből az időszakból, amely – témájában is – rímel az egészre. Az irodalomban nagyon sokszor használnak vendégszöveget, én a saját szövegemet emeltem be vendégszövegként, ami illusztrálja a workaholic működést, és reflektált a drogfogyasztásra is, mert olyan filmekről van szó a cikkben, amelyek kábítószer-témájúak.

De akkor, amikor megjelent, még nem volt téma. Ezért is ütött akkorát egy bizonyos közegben. Sikeres volt bizonyos értelemben, mert bekerült a téma a közbeszédbe. Én úgy éltem meg, hogy ez hasznos, a könyv pedig elfogyott. Utána újranyomták, az is elfogyott egy-két év alatt. Meglepett, hogy elég sok fiatal olvasta ezt a könyvet. Eredetileg 18 év fölöttieknek szánta a kiadó, de Magyarországon a 18 év alatti korosztály bőven érintett a kábítószer-használatban. A könyv kapcsán lehet a drogfogyasztás jelenségéről beszélni, ez egy missziós érték, amely nekem is fontosabb, mint az, hogy van egy könyvem és felrakom a polcra. Ez egy ürügy, hogy beszélni lehessen erről a témáról, sok kérdés van ezzel kapcsolatban a fiatalok részéről. De gyakran keresnek meg hozzátartozók is, mert minden függőnek van rokona, apja, anyja, testvére, párja, aki sokszor nem érti, hogy egy szerfogyasztó, egy függő miért csinálja azt, amit csinál. Velük is nagyon fontos a kommunikáció olyan értelemben, hogy nincsenek egyedül, és mindig van segítség és van kiút. Ez egy másik réteg, akiket el lehet még érni a könyvvel. És van az az olvasótábor, akiket egyszerűen érdekel, mint történet. A szerkesztővel, Demeter Szilárddal gondolkodtunk, hogy írjak-e hozzá valamit, bővítsem-e ki. Végül abban maradtunk, hogy nem kell. Egy előszót írtam hozzá, amiben reflektálok az elmúlt hat évre.

– Egyfajta missziós feladatnak érzed tehát, hogy elmeséld a történetedet, ez a könyv viszont egyfajta belépő is volt számodra az irodalmi berkekbe.
– Igen, de ha azóta nem írtam volna, gyorsan ki is esek. Noha a visszajelzések nagy része magával a sztorival és a drogfüggőséggel foglalkozott, elég sokan bátorítottak, hogy írjak irodalmat, mert ez a stílus és ez a minőség jó. Azóta még két könyvem jelent meg, a Foglaltház és az Oroszrulett. Mindkettőben megjelenik az anyagos téma, de ezek már fikciók. A Foglaltházban még sok a valós élményanyag, ami nem csak a sajátom, hanem nagyon sok kábítószerfüggőt ismerek, és az ő történeteiket dolgoztam át fikcióvá. Direkt nem szociográfiát akartam írni, hanem egy olyan irodalmi szöveget, aminek elég nyers valóságalapja van.

Belépő volt ilyen értelemben az irodalmi körforgásba a Drognapló. Korábban újságíró voltam, volt egy professzionális viszonyom az íráshoz, de ez most nyilván más minőség és más kihívás, mint egy filmkritikát megírni. Jelenleg oktató vagyok az Előretolt Helyőrség íróakadémián. Abból, hogy az írással foglalkozhatok oktatóként, én is rengeteget tanulok. Az elmúlt években az írás egyre nagyobb szeletet foglalt el az életemben, és örülök is, hogy ezzel gazdagodott az életem. Nagyon sokszor beszéltem már a függőségemről, és az valóban ez egy misszió számomra. Viszont sokszor olyankor is csinálom, amikor nincs hozzá kedvem, vagy már a könyökömön jön ki, de azok, akikkel beszélgetek, nem unják, és miattuk bevállalom és csinálom. Ugyanakkor az írás segít abban is, hogy jobban tudjam csinálni a drogmissziós részt. Vannak ismerőseim, akik drogosok voltak, most segítők, addiktológiai szakemberek, és ők is sokszor jártak prevenciózni iskolákba, börtönökbe. Ez egy jellemző műfaj egy szabadult szenvedélybetegnél, hogy visszaadja azt a segítséget, amit kapott másoktól. De többen kiégtek ebben két-három év alatt. Az írás engem a kiégés ellen is óv.

Volt egy időszak, amikor ez sok volt nekem, nem akartam azzal foglalkozni, hogy mennyit anyagoztam, mennyi tré volt miatta, hogy álltam le stb., hanem csak úgy normálisan akartam élni. De ezt is megtanultam kezelni, nagyon sok hullámvölgy volt ebben a történetben, és van is. Ez nem egy nyílegyenesen felfele ívelő sztori.