Hol kiváltságosak, hol lenézettek: könyvet írtak a juhászokról

„A pásztorbotnak volt egy elsődleges funkciója, amely mára feledésbe merült. Régen a pásztorok írástudatlan emberek voltak, ezért rovásfaként használták a botot, a tejelosztást és a juhok számát is rovások segítségével jelenítették meg, ez volt az ő nyilvántartásuk. Később ezek a rovások díszítménnyé alakultak át, ma már nem ismerjük ezek jelentését. Ma is készülnek szalagdíszes pásztorbotok, látjuk, hogy a szalagsorokon különféle díszítmények jelennek meg, általában mértani formák, ezek alá kerülnek a figurális ábrázolások” – magyarázta a néprajzkutató.

Hozzátette, a mértani elemek általában a botok szárán jelennek meg, a figurális elemek a pásztor fantáziájáról tanúskodnak, ezek között leggyakrabban állat- és emberalakok jelennek meg. A pásztorbotok egyéni, személyre szabott tárgyak. A juhászok gyakran azt is felrótták a botra, hogy azt ki és hol készítette.

Munkája során Salló Szilárd felfedezte, hogy a gyűjteményben van egy Csíkmadarasról származó pásztorbot is, és személyes indíttatásból, mivel nagyszülei is a településen élnek, megkereste azt a személyt, aki azt kifaragta. „Szerencsém volt, mert találkozhattam és elbeszélgethettem Péter Dénessel, aki elmesélte, hogy a testvérével együtt készítette azt a pásztorbotot, az egyikük kiképezte, másikuk kifaragta, majd később a múzeumnak adományozta. A bot 1967-ben készült, majd azt követően került be a múzeum gyűjteményébe. A vele való beszélgetés arra ösztönzött, hogy további kutatásokat végezzek ebben a témakörben – már nem annyira a tárgyi világ érdekelt elsősorban, hanem társadalmi kérdések foglalkoztattak. A pásztorok életmódjának különböző vetületeit vizsgáltam. Időközben felvételt nyertem a doktori képzésre Kolozsvárra, és 2009–2012 között kutattam ezt a témát”– vázolta fel a kezdeteket a néprajzos szakember.

Első alkalommal az őszi juhelhányásra látogatott el, hogy megfigyelje az ottani eseményeket. Akkor került kapcsolatba Váncsa Imrével, a báccsal,  ő vezette be a juhászok világába. A könyvet is az ő emlékének ajánlotta.

„Több aspektusból vizsgáltam ezt a területet, például, hogy a személyzet szempontjából változott-e egy-egy esztena felépítése, vagy hogy a tárgyi világra vonatkozóan milyen változások figyelhetők meg. Foglalkozáskultúra szempontjából túl nagy változásokat nem észleltem, ilyen szempontból az esztenabíró hiányát említhetem. Régen tizesenkét szervezték a juhnyájakat, és volt egy adminisztrációval foglalkozó személy, akit esztenabírónak neveztek, ő leginkább ügyintézéssel foglalkozott. Ez a szerepkör ma már ilyen formában nincsen meg. Váncsa Imre bácsként tevékenykedett, vállalkozásszerűen működtette az esztenát. Az ő szerepkörében egybeolvadt az esztenabíró és a bács személye.”

Salló Szilárd elmondta, szakirodalmi olvasmányai és kutatásai alapján úgy látja, a székelyföldi juhászok mindig alulreprezentált rétegét képezték a falu társadalmának. Míg a mai Magyarországon a pásztorok, juhászok kiváltságos személyek voltak, magukat többre tartották a parasztoknál, Székelyföldön viszont a közösség gyakran lenézte őket.

Mint mondta, Csíkmadarason is voltak olyan családok, amelyek nemzedékről nemzedékre pásztorkodással foglalkoztak. Például a Salamon családban három generáció is juhászattal foglalkozott, és egyik nemzedék átadta a tudását a másiknak.

A könyvet a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság adta ki a Dissertationes Ethnographicae Transylvanicae sorozatban. A tizenegy fejezetben az előszót és a bevezetőt követően a szerző áttekinti azt, hogy eddig kik foglalkoztak a juhászat kutatásával, majd arra tér ki, hogy a csíkmadarasi juhászat hogyan helyezhető el az erdélyi juhászat tipológiájában. Szó van a könyvben a foglalkozáskultúráról, felvázolja az esztena személyzetét, ismerteti a juhászkalendárium eseményeit. Ezt követően kerül központba Váncsa Imre személye. A kötetet gazdag képanyaggal illusztrálták.