Hobó az erdélyi közönség szeretetéről

Még most is elszorul a torkom. Aztán segítettünk egy mozgássérült kislánynak, jótékonysági koncertet adtunk, és a családja meghívott ebédre. Szegény család, torokszorító élmény volt, és az a szeretet, ahogyan fogadtak bennünket, hogy mi segítettünk ennek a gyermeknek, aki azóta már felnőtt. Nem egyszerű dolgok ezek, és főleg egy ilyan banditának, mint amilyen én vagyok. Lejöttünk az utcára, ahol kint állt háromszáz ember. Még ezt is ki lehetett volna bírni, ám két embernél volt akusztikus gitár, és énekeltek egy dalt, amit nekem írtak. Nincs meg ez a dal, ami nekem fontos lenne. Nem hallgatnám, csak eltenném, de ez, hogy mit gondolnak rólam, és hogy másoknak mit jelentek, valami megsemmisítő volt a koncertekhez képest is. Én egy exhibicionista vagyok, aki pávatollakat dugdos a fenekébe és mutogatja magát. Szóval én erre nem vagyok felkészülve. Meg szerintem nincs is benne a buliban. Hihetetlen volt ezzel szembesülni:

És ezt ugy-e, meg kell szolgálni. Nekem ez egy meghatározó élmény volt, nem gondoltam, hogy ennyire komolyan vesznek. Ez 1990-ben volt, az elvtársak korábban nem engedtek sehová a határokon túl, és nem volt elképzelésünk arról, hogy Felvidéken vagy itt, Erdélyben mit jelent az embereknek az, amit csinálunk. Aztán a ’90-es turné után egyre többet és többet jöttem. (...) Nyomtuk templomokban Pilinszkyt, meg József Attilát, és most is szívesen jönnék, de ma már annyira felhígult az egész kulturális viszony, otthon aztán különösen, hogy nincs ember, aki megszervezné, hogy akár a zenekarral, akár egyedül körülmenjek ezeken a helyeken. Ugyanis ez nem pénzkérdés. Egyrészt én nem kérek annyit, másrészt, ha kell, kirabolom a Kulturális Alapot, vagy minek hívják, hogy fizessék ki a szállodát, meg az útiköltséget, hogy ne az embereknek kelljen méregdrága jegyeket venni. Úgyhogy most ennek a koncertnek nagyon örülök, meg van még egy meghívásom Csíkszeredába is erre az évre.

– Ezzel magyarázható, hogy 78 évesen is frissen várja a közönséggel való találkozásokat?

– Kétféleképpen lehet ezt megközelíteni. Egyrészt az exhibicionizmus egy fékezhetetlen dolog. Én későn kezdtem, és úgy látszik, sokáig tart. A másik dolog, hogy több mint húsz évig elég komolyan kosárlabdáztam, ami fizkailag fölépített. De elsősorbn

Most is a következő két évem, ha fizikailag bírom, dugig van. És nem azért, mert meg akarom hosszabbítani a páyafutásomat, hanem, mert vannak dolgok, amik nem hagynak nyugodni. Azt, amit rám rótt a Sors, hogy legalább azt, amit kaptam, adjam tovább, körülbelül megcsináltam a költőkkel, vagy a zenével, a néger blues-t, meg a Rolling Stones-t, meg a Doors-t játszom magyarul a mai napig. De még mindig vannak a saját kötelességeim, hogy nemcsak a Mestereimet szolgálom, hanem a közönség mérhetetlen elnézéséből kifolyólag a saját dolgaimat is hozzá tudom tenni. Júniusban veszek fel egy újabb lemezt, ami már készen van. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi tart az úton, de nem untam meg. Úgy gondolom, hogy élet-halálra megy minden, és ha az embernek nincs kedve ezt csinálni, akkor abba kell hagyni.

Ez így is volt, csak én elég hamar eltűntem otthonról. Azt is mondhatom, hogy nekem nem nagyon vannak gyökereim, a saját dinasztiám alapítója vagyok.

Azok, akikkel együtt játszottam évtizedeken át, nem folytatták ezt, mást csináltak és ez az ő dolguk. De én egyedül vagyok ebben a dologban és tudom, hogy vesztek, mégsem adom fel. Viszont nincsen semmilyen nosztalgiám, és ezt azzal tudom megvédeni, hogy a közönség nem hagyott el. Ugyanannyian vannak egy Hobo-koncerten, mint egy Hobo Blues Band-koncerten. De egyébként sem az számít, hogy mennyien vannak, hanem az, hogy kik? Egyetlen embernek is érdemes játszani, ha megérinti a lelkét. A mai napig legszívesebben klubokban játszom, ahol közel van a közönség. Vagy a Nemzeti Színház Kaszás Attila-termében, ahol odamegyek a nézőhöz, és az arcába mondom a József Attilát. Nekem ez a fontos, nem távolodni. Az a fajta dolog, ami az emberekből árad, részben felém, részben afelé, amit közvetítek, hihetetlen felelősséget, meg örömet is okoz. Ahogy már mondtam, minden élet-halálra megy.