
Fotó: Szent György Napok
Földes László, közismertebb nevén Hobo a Szent György Napi zárókoncertje előtt Erdélyben szerzett élményeiről, kezdetekről és a közönséggel való kapcsolatáról beszélt az érdeklődőknek. Ebből a beszélgetésből szemezgetünk.
2023. május 09., 19:592023. május 09., 19:59
– Hogy került ismét Sepsiszentgyörgyre?
– Sok-sok éve járok. 1990 márciusában játszottam a Hobo Blues Banddel először a határon innen, tíz előadásos turnén, melynek fogadtatása megrázó erejű volt, mivel mi voltunk az első itt turnézó magyarországi zenekar. A közönségnek egy jelentős része román volt.
Még most is elszorul a torkom. Aztán segítettünk egy mozgássérült kislánynak, jótékonysági koncertet adtunk, és a családja meghívott ebédre. Szegény család, torokszorító élmény volt, és az a szeretet, ahogyan fogadtak bennünket, hogy mi segítettünk ennek a gyermeknek, aki azóta már felnőtt. Nem egyszerű dolgok ezek, és főleg egy ilyan banditának, mint amilyen én vagyok. Lejöttünk az utcára, ahol kint állt háromszáz ember. Még ezt is ki lehetett volna bírni, ám két embernél volt akusztikus gitár, és énekeltek egy dalt, amit nekem írtak. Nincs meg ez a dal, ami nekem fontos lenne. Nem hallgatnám, csak eltenném, de ez, hogy mit gondolnak rólam, és hogy másoknak mit jelentek, valami megsemmisítő volt a koncertekhez képest is. Én egy exhibicionista vagyok, aki pávatollakat dugdos a fenekébe és mutogatja magát. Szóval én erre nem vagyok felkészülve. Meg szerintem nincs is benne a buliban. Hihetetlen volt ezzel szembesülni:
És ezt ugy-e, meg kell szolgálni. Nekem ez egy meghatározó élmény volt, nem gondoltam, hogy ennyire komolyan vesznek. Ez 1990-ben volt, az elvtársak korábban nem engedtek sehová a határokon túl, és nem volt elképzelésünk arról, hogy Felvidéken vagy itt, Erdélyben mit jelent az embereknek az, amit csinálunk. Aztán a ’90-es turné után egyre többet és többet jöttem. (...) Nyomtuk templomokban Pilinszkyt, meg József Attilát, és most is szívesen jönnék, de ma már annyira felhígult az egész kulturális viszony, otthon aztán különösen, hogy nincs ember, aki megszervezné, hogy akár a zenekarral, akár egyedül körülmenjek ezeken a helyeken. Ugyanis ez nem pénzkérdés. Egyrészt én nem kérek annyit, másrészt, ha kell, kirabolom a Kulturális Alapot, vagy minek hívják, hogy fizessék ki a szállodát, meg az útiköltséget, hogy ne az embereknek kelljen méregdrága jegyeket venni. Úgyhogy most ennek a koncertnek nagyon örülök, meg van még egy meghívásom Csíkszeredába is erre az évre.
– Kétféleképpen lehet ezt megközelíteni. Egyrészt az exhibicionizmus egy fékezhetetlen dolog. Én későn kezdtem, és úgy látszik, sokáig tart. A másik dolog, hogy több mint húsz évig elég komolyan kosárlabdáztam, ami fizkailag fölépített. De elsősorbn
Most is a következő két évem, ha fizikailag bírom, dugig van. És nem azért, mert meg akarom hosszabbítani a páyafutásomat, hanem, mert vannak dolgok, amik nem hagynak nyugodni. Azt, amit rám rótt a Sors, hogy legalább azt, amit kaptam, adjam tovább, körülbelül megcsináltam a költőkkel, vagy a zenével, a néger blues-t, meg a Rolling Stones-t, meg a Doors-t játszom magyarul a mai napig. De még mindig vannak a saját kötelességeim, hogy nemcsak a Mestereimet szolgálom, hanem a közönség mérhetetlen elnézéséből kifolyólag a saját dolgaimat is hozzá tudom tenni. Júniusban veszek fel egy újabb lemezt, ami már készen van. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi tart az úton, de nem untam meg. Úgy gondolom, hogy élet-halálra megy minden, és ha az embernek nincs kedve ezt csinálni, akkor abba kell hagyni.
Fotó: Szent György Napok
– Akármennyire is szolgálok Mestereket, meg zseniket, de a zene a legfontosabb számomra. Úgy gondolom onnan jött ez az egész, hogy abban a zenében, amit játszom, megpróbáltam reagálni a világra, ahogy a Mestereim, Bob Dylan vagy Mick Jagger is csinálták. Az a zene, amit értékesnek tartottam, vagy vadnak, mint a Rolling Stones vagy a Doors, ilyen szövegeket hordott. És úgy gondoltam, hogy a rockzene egy olyan jelentőségű művészet, mint akármelyik másik. Ma is így gondolom, csak nem lett az, mert fölhígult, s a szocializmus nem engedte, a kapitalizmus meg felfalta. Amilyen zenék mostanában születnek, azt én már nem ismerem. Mert nem érdekel.
– Egyrészt fantasztikus volt, mert mi a vadságot éreztük szabadságnak, amit a zenekar adott elő.
Ez így is volt, csak én elég hamar eltűntem otthonról. Azt is mondhatom, hogy nekem nem nagyon vannak gyökereim, a saját dinasztiám alapítója vagyok.
Azok, akikkel együtt játszottam évtizedeken át, nem folytatták ezt, mást csináltak és ez az ő dolguk. De én egyedül vagyok ebben a dologban és tudom, hogy vesztek, mégsem adom fel. Viszont nincsen semmilyen nosztalgiám, és ezt azzal tudom megvédeni, hogy a közönség nem hagyott el. Ugyanannyian vannak egy Hobo-koncerten, mint egy Hobo Blues Band-koncerten. De egyébként sem az számít, hogy mennyien vannak, hanem az, hogy kik? Egyetlen embernek is érdemes játszani, ha megérinti a lelkét. A mai napig legszívesebben klubokban játszom, ahol közel van a közönség. Vagy a Nemzeti Színház Kaszás Attila-termében, ahol odamegyek a nézőhöz, és az arcába mondom a József Attilát. Nekem ez a fontos, nem távolodni. Az a fajta dolog, ami az emberekből árad, részben felém, részben afelé, amit közvetítek, hihetetlen felelősséget, meg örömet is okoz. Ahogy már mondtam, minden élet-halálra megy.
Ehhez a fogáshoz adjunk rizstésztát, tojást és póréhagymát is – őszi napokra ideális tartalmas leves.
A Kájoni János Megyei Könyvtárban november 13-án bemutatott tárlat finom, mégis erőteljes képeken keresztül mutatja meg Keresztes Evelin világát, ahol a szemek csillogása válik a festmények legmélyebb üzenetévé.
A kökény csókra húzza a szádat, megtudhatod, hogy pontosan miért is! Kevesebb kökényterméssel számolunk idén, de annál jobban becsüljük. Az alábbiakból kiderül, hogy gyümölcse mellett még milyen fontos szerepeket tölt be környezetünkben a jelenléte.
A Szárhegy 2025 kiállítás nem csupán alkotások gyűjteménye, inkább egy közös gondolkodás lenyomata a formáról, a fegyelemről és a szabadságról. Ahol a vonalak nemcsak húzások, hanem határátlépések is.
Dédnagyapánk, utolsó éveiben, ott lakott velünk egy udvaron. Furcsa, szigorú, magának való ember volt.
Libasült, újbor, és egy szent, akit a libák árultak el – Szent Márton legendája a jószívűségről, a bőségről és arról szól, hogy egy fél köpeny is elég lehet ahhoz, hogy melegséget vigyünk a világba.
A fiatalok és a hagyományok találkozására épít a 24. Csángó Napok Csíkszeredában. November 14–16. között kézműves-foglalkozások, előadások és táncház idézi meg a moldvai és gyimesi csángók élő kultúráját és közösségét.
A hordós savanyú káposzta vagy a muratura a vidékünkön mindenki számára ismert téli étel, ám a fermentálás módszere ennél sokkal tágabb, színesebb, ízesebb lehetőségeket rejt. Kurkó Stefániával beszélgettünk a fermentálás csodálatos világáról.
Márika néni története nem mese, mégis olyan, mintha az volna. Egy tengerész katona, egy fonóban szövődő szerelem és egy hetvenéves gyűrű, amely ma is őrzi két ember egyetértését – mert ahogy ő mondja: „Ha nincs egyetértés, semmi sincs.”
230 éve halt meg Zöld Péter, a madéfalvi veszedelem (1764) egyik kiemelkedő, vezető alakja. A Csíki Székely Múzeumban a novemberi hónap kiemelt tárgya a madéfalvi Zöld család családfáját ábrázoló dokumentum (Csíkpálfalva, 1842. november 28.).
szóljon hozzá!