Ha megsértődöm a világra, elvonulok egy kamerával

Ha megsértődsz a világra, fogod a kamerát, elvonulsz, mint Cousteau kapitány, és csinálsz valamit, aztán vagy kinövi magát, vagy nem. Nem véletlenül hívják magányos műfajnak. Van ugyan néhány lelkes cimbora, akik a segítségemre vannak, és beleadnak apait-anyait, hogy elkészüljenek ezek az alkotások. Hálás vagyok ezért a kis stábért.

 Amúgy jelképesen szólva egy karnyújtásnyira, a szomszéd utcában él, vétek lett volna elmenni a története mellett. Rengeteg előadást tart, ezért is csodálkozom, hogy nem csapott le rá a filmes szakma. Amikor az egyetemistáknak mesél, és két óra múlva sem kerülnek elő a mobiltelefonok, azt jelenti, még mindig érdekes ez a téma. A film amúgy nem feltétlenül a már jól ismert szenvedéstörténet, engem az is érdekelt, hogy mi volt előtte és utána. Laci bácsi ennek a generációnak az egyik utolsó, még életben levő alakja. A nála fiatalabbak nem jutottak át a szelekción, az idősebb túlélők pedig már többnyire elhunytak. Családja Tordáról költözött az akkor épp Magyarországhoz csatolt Kolozsvárra, ahonnan tizenhat évesen deportálták, és apja, anyja, öccse odamaradt, csak ő jött haza. A filmben teljes objektivitással kalauzol végig gyerekkorának helyszínein, és számomra az is kiderült, hogy miért jár szívesen vissza Németországba, a buchenwaldi lágerbe: úgy tartja, ott született újjá, második esélyt kapva az élettől. Mindamellett többször is kihangsúlyozta: ahhoz, hogy ő túlélje, valószínűleg másnak kellett meghalnia. Kamaszként ő másként élte meg az egészet, mint egy 46 vagy 86 éves ember, netán egy apa, nagyszülő. Azért lehet olyan sokszor feldolgozni ezt a témát, mert ahány ember, annyi történet, ha úgy vesszük, Auswitz csak közös díszletként szolgált. Amikor elkísértem Németországba, a krematóriumban tett látogatáskor meggyőződtem róla, mennyire szépen feldolgozta a történteket. Látni akarta a Saul fiát is, így tavaly születésnapjára vettem két mozijegyet, és megnéztük közösen. Szeretném, ha filmem bemutatóján jelen lenne. Visszatérve a kérdésedhez, ma, amikor annyi gyűlölettel találkozik az ember, úgy gondolom, igenis helye van egy ilyen filmnek.

– Eddig minden alkotásod díjat kapott. Van olyan elismerés, amely meghatározó valamiért a számodra?
– Életem első díját olyan fimszemlén kaptam Marosvásárhelyen, ahol döntő szava annak a Fischer Istvánnak volt, akit akkor nem ismertem még, és sajnos már ő sincs közöttünk. Ugyanis

Az előbb említett Erdélyi Lajost és Korniss Pétert már kihúztam.

– Szerinted hol tart ma az erdélyi magyar filmművészet?
– Nem lehet úgy nyilatkozni erről, hogy valaki meg ne sértődjön. Van, aki azt mondja, hogy igenis létezik, szervezetek képviselik, de szerintem valójában nincs. Mint sok szakma esetén, erre is igaz, hogy két szék között a földön csücsül. Se a bukaresti, se a budapesti körökbe nem tartozunk bele, bármennyire is szeretnénk. Azt szoktam mondani, megteremtettük magunknak annak lehetőségét, hogy profi körülmények között amatőrködjünk.

– Melyik film a legutóbbi kedvenced?
– Egy svájci alkotás, Aloys a címe. Nemrég láttam a Victoria moziban, mindenkit felbosszantott, köztük engem is, de makacsul kitartottam. Éjszakai vetítés volt, azokat különösen imádom. Másnap eszembe jutott, hogy mekkora jelenet volt a filmben! Gyorsan megkerestem, letöltöttem, és azóta vagy hetvenszer visszanéztem. Idegtépő film, és abszolút semmi köze ahhoz, amit én csinálok.