Fotózásról, színházról és a párhuzamos Vásárhelyekről

– Milyen gyakran jár Vásárhelyre?
– Az utóbbi években éppen a munkák miatt sokkal többet voltam itthon, mint előtte. Előtte 1990-től errefelé nem telt el úgy év, hogy ne jöttem volna Vásárhelyre. De viszonylag rövid időt töltöttem itt, és annak megvolt a maga rituáléja tulajdonképpen.

– Ezek személyes látogatások voltak?
– Teljesen személyes volt. Én a marosvásárhelyi írókkal, költőkkel sokkal gyakrabban találkoztam például a frankfurti könyvvásáron, mint Vásárhelyen. Az egy nagyon zárt, hermetikus rendszer volt, egészen addig. amíg meg nem hívtak a színházba rendezni. Radu Afrim rendezte a Nyugalmat, én rendeztem a Rendezést, utána megjelent az új regénynek, a Végének a román fordítása, annak volt a bemutatója. Most egészen furcsa módon, a román könyvbemutatón ismerkedtem meg két nagyon szimpatikus román fiatalemberrel, akik irodalmat próbálnak bevinni a középiskolákba, és ők szerveztek meg egy beszélgetést a művészeti líceumban a diákokkal. 

– A Nyugalom című darabba mennyire volt lehetősége szerzőként beleszólni a regény színpadra állításakor?
– Teljes mértékben beleszólásom volt, és semmilyen mértékben. És ez a kettő egyszerre igaz. Nekem egyetlen kikötésem volt, mert ez ugye bizalomra is épül. És Afrimmal kapcsolatban nem voltak kételyeim. Eredetileg már tíz éve tervezi, hogy megrendezi, és miatta készült el az Anyám, Kleopátrának a fordítása, csak aztán nagyon sok minden miatt végül nem született meg az előadás. És amikor meghívták Vásárhelyre rendezni, akkor jutott eszébe, hogy itt a nagyszerű alkalom. Nekem egyetlen kérésem volt, hogy úgy garázdálkodik a szöveggel, ahogy akar, de idegen test ne kerüljön bele, olyan mondat, amelyet nem én írtam. Ez volt az egyetlen kikötésem. Ehhez természetesen tartotta is magát fenntartások nélkül. 

– És A Rendezés? Mikor a szerző rendezi a saját művét?
– Az egy nagyon nagy esemény volt, az életem egyik legfontosabb története, amiért én nagyon hálás vagyok az itteni színház vezetőségének. Ennek a története – mert ez fontos, ez hozzátartozik – az úgy nézett ki, hogy amikor én először megnéztem Afrim rendezését Sepsiszentgyörgyön, utána a színház aulájában volt egy beszélgetés, és ott kiszaladt a számon egy mondat, hogy jó lenne egyszer majd tapasztalni, milyen színházat csinálni. És ez valahogy eljutott az érintettekhez, és pár héttel később felhívtak telefonon, hogy szeretnék, ha eljönnék a vásárhelyi színházba, hogy dolgozzunk együtt a színészekkel. Az eredeti terv – vagy legalábbis amire ők gondoltak – az az volt, hogy tartsunk egy workshopot pár héten keresztül. Ha születik valami, akkor abból biztos lesz egy egyestés előadás. És én nagyon ismerem a saját határaimat, egy ilyenfajta munka egy nagyon nagy improvizatív képességet kíván, ami belőlem teljesen hiányzik. Én kész anyaggal tudok dolgozni, annak az égadta világán semmiféle legitimitását nem éreztem, hogy én klasszikus darabhoz, egy más által írt szöveghez nyúljak hozzá, tehát hogy vannak tisztességes színházrendezők, akik megrendezik Shakespearet, Brechtet, bárkit, nekem nem ez a dolgom, én nem is erre vagyok kíváncsi.

– Amikor vissza-visszajön, felerősödnek az emlékek? Érez valamiféle nosztalgiát?
– Az nem nosztalgia, bár semmi bajom a nosztalgiával vagy a giccsel, annak is megvan a nagyon pontos helye az életben meg a művészetekben. De az, amit én Vásárhelyen megélek egy-egy olyan alkalommal, amikor mondjuk egy rituális sétát végigjárok, a Köteles Sámuel utcát, ahonnan elmentünk, vagy a „Bulevárdot”, ahol születtem, ez nem nosztalgiáról szól, hanem sokkal inkább valamiféle régészeti munkáról. Meg nyilván az ember látja a változásokat, azokkal meg kell valamilyen módon küzdeni, különösen, hogy ha izolálódott az emberben az a világ. Én elmentem 1984. november 14-én, és 1990 január elejéig nem jöttem haza. Ez csak innen nézve hat év. De onnan nézve, mikor benne volt az ember, az egy örökkévalóság volt. Nem tudtuk a végét, hogy mi lesz, és ennek függvényében élte meg az ember ezt a hiányt is, és