Finomra hangolt problémák a színpadon

A problémakeresést igyekszem a színpadra vinni, például a Hontalanításban is: öt éve játsszuk, de otthon még mindig tabutéma a hetven évvel ezelőtti kitelepítések sorozata, nem beszélnek erről, nem foglalkoztak ezzel a történelmi társaságok, a politika sem. Mindeközben nem válaszokat próbálok adni, hanem kérdéseket teszek fel, amelyeket a nézőknek kell megválaszolniuk.

– Miért fontos önnek a múlt boncolgatása?
– Nem csak a múlt fontos, minket néptáncosokat gyakran ezzel vádolnak, én viszont az aktualitást keresem benne.

A történelmi tényeknek aktualitásuk van, hiszen ide vezethető vissza az is, amikor két lány egy pesti kávézóban zsigerből zsidózik. Az ellentmondásra ma is fel kell hívni a figyelmet. Mi már elszenvedtük, az erdélyiek is, és lehet, csak azoknak nem áll össze a kép, akik komfortosabban élik meg magyarságukat. Nem kimondottan csak a történelmi tény érdekel, mert nem lineáris a történet, inkább az érzésre fókuszálok, de ehhez nagyon sok információ kell. Azok az emberek, akiket hetven évvel ezelőtt kitelepítettek, ugyanúgy pityeregtek az előadáson, mint a tizen-huszonévesek. Számomra fontos, hogy ne csak azokat érintsem meg, akik aktuálisan érintettek, hiszen így idővel elfogynak a témák. A múltat és a jelent, de akár a jövőt kell valahogy kontextusba helyeznünk – így lehet szerintem elérni azt, hogy nemcsak azok jönnek el az előadásokra, akik szeretik a néptáncot, hanem az átlagos színházlátogató is. Őt nem érdekli, hogy milyen eszköztárakat használunk fel, csak az, hogy olyan témát dolgozunk fel, ami számára érthető, kellőképpen intim és színházi.

– A tágabb közönség megszólítása annak is köszönhető, hogy több műfajt szokott ötvözni előadásaiban? Például a Finetuningban a tánc a színházi elemekkel, a slam poetryvel és a klasszikus zenével találkozik.
– Igen, mert ha távolabbról nézünk rá, akkor nincs keveredés. Például az erdélyi vonós zene a bécsi klasszikusoktól indul, a slam poetry pedig úgy jött be, hogy Horváth „Színész Bob” Kristóffal próbáltunk egy hatnyolcados ütemet, ami meg a cigány botolóhoz illik. Ezzel homogén szimbólumrendszer alakul ki, főként amikor a lány vonóval a szájában kezd el táncolni. Mozgásban, díszletben már nehezebb olyan szimbólumokat találni, amelyek mindenkinek ugyanazt jelentik.

Ha én nem értek valamihez, hogy mondjam el, mit akarok? Így az évek során a világosítástól a hangtechnikáig kénytelen voltam mindent megtanulni valamennyire.

olvasmányokat adok nekik, különben nem látják át teljesen azt, amit én elképzelek. Ha ez megvan, sokkal könnyebben megy át a testükön egy rendhagyó mozgásforma. Inkább hosszabb ideig járom körbe, akár túlzottan is, mint hogy olyan menjen ki, amivel nem vagyok elégedett.

– Harmadjára tértek vissza idén a Finetuning előadással Franciaországba, az avignoni fesztiválon már tavaly nagy sikert arattak, idén pedig díjat nyertek, a mostani erdélyi turné előtt pedig Normandiában léptek fel. Hogyan működnek néptáncelőadásaik a külföldi közönség előtt?
– A kritikákban azt emelték ki, hogy van egy közép-európai eszköztár – zene, tánc –, viszont a téma a franciákat is érinti, hiszen ott is a nők fele találkozott erőszakkal. A téma ismerős, a nyelvezetben van egy általánosan értelmezhető rendszer, de az eszköztár egzotikus nekik, hiszen nem klasszikus balett. Ezek ötvözete fogja meg őket.

Fontos megmaradni, de közben miért ne fejlődhetnénk? Én szeretnék fejlődni is, nem csak megmaradni és várni. Hozzunk mi is létre valamit, amire valamikor majd úgy tekintenek vissza hagyományként, mint ahogyan mi tekintünk most vissza. Sajnos ebben kevés partnert találok, talán ez komfortosabb, de én nyughatatlan vagyok.

– Mi a kedvenc része a munkájából?
– Az utolsó egy hónapos folyamat, amikor már majdnem minden helyére áll. Azt nagyon szeretem. Amikor kész van, akkor tudja meg valójában az ember, hogyan kellene megcsinálni (kacag).