Fényírda a 19. századból: időutazás a Kováts Fényképészetben

Alig érek a kapualjból a keskeny udvarra, a tűzfalra kihelyezett, bekeretezett korabeli fényképek ragadják meg a figyelmemet. Később megtudom, hogy a kiállítás várostörténeti összefoglalóul szolgál bámész turistának, iskolai csoportoknak, bemutatva nekik „középületeinket, a helyi sportéletet, a színház világát, Udvarhely fürdőváros voltát, hogy miként éltek régen itt és a környéken”.

Ifj. Kováts Árpád a fogadóban kínál hellyel. Egy festett padra mutat, melynek díszítése Haáz Rezső keze munkája, akárcsak a többi motívumos bútoré a váróteremben. A fotelek a kezdetektől itt állnak, a saroktéka 1937-ből való. Ebben a helyiségben fogadták és fogadják ma is a klienseket, itt kezdődött a kontaktus kiépítése, és már derengeni kezdett, melyik a legjobb póza az illetőnek. Ugyanitt öltöztek át a spanyolfal mögött. Lehetőség van ma is hasonlóra, Kovátsék pályázati pénzből több rend népviseletet beszereztek, de érdekes módon az udvarhelyiek körében ez nem olyan népszerű, mint az anyaországiak esetében.

A 3D-s felvétel nem mai találmány

Jelenleg a falakon világháborús fotókból összeválogatott kiállítás látható, az 1881-ben született alapító-dédapa id. Kováts István ugyanis nemcsak harcolt, hanem a 82. gyalogezred hivatalos fényképésze is volt az első világégés során, s mint ilyen, négyszáz felvétellel jött haza.

Most karácsonykor meg is jelentettek egy katalógust, benne százhatvan képpel, angol nyelvű leírással is ellátva. A képes album a Bajtársaimmal a fronton címet viseli, mert

„A fényképezés felfedezése előtt már ismerték ezt a technikát, sőt az sem újdonság, hogy ezeket a képeket cián meg piros szemüveggel nézzük. Rég rájöttek, hogy ha színes üvegeket használnak, különböző hatás jön elő, a festők pedig megfestették az egymástól kicsit eltérő képeket, általában vallásos jeleneteket.” A sztereoszkópot magam is kipróbálom, csipesszel kell állítani, míg a két képből egy nem lesz.

Rogyadozik a százéves műterem

A régi részleg teljesen körbejárható, és le is írunk egy kört, mire a fogadóból a mosószobáig jutunk. „2012 óta fogadunk látogatókat, ki is lehet próbálni sok mindent. Nagyapám idejében elképzelhetetlen lett volna ide bejönni, akkora szigorúság volt” – jegyzi meg Árpád, amikor a következő állomáshoz érünk. A műtermet a házhoz toldva, a múlt század első évtizedeiben építtette a fotóművész, beengedve a falak közé a természetes fényt. Érdekes viszontlátni élőben a fogadó falán függő, 1920-as években készült felvétel berendezését. Még a fapadló is a régi.

„Fel akarjuk újítani, mert amellett, hogy többfelől ázunk, statikailag a hátsó falat is meg kellene erősíteni, szigetelni, a tetőn az ablakszemeket kicserélni. Most egyelőre ideiglenes fóliaburkot kapott, hogy ne károsodjon semmi. A cél, hogy ugyanolyan állapotába kerüljön vissza minden, mint a kinti felvételen. A komplex tanulmányterv már megvan.” Itt semmi nem véletlen: a tájolás, a tető dőlésszöge is úgy volt megoldva, hogy direkt fény sose érje azt, akit vagy amit fényképeznek. Még a fenti üvegtartó szerkezetnek is van egy pluszsánca, amely a párát összegyűjtötte és oldalt levezette.

Kezdetben minden hatalmas volt

A sarokban a legrégebbi fényképezőgép foglal helyet, hatalmas monstrum. A rögzítésre szolgáló üveglemez is jókora, de tudták is szűkíteni keretekkel. Egyébként még működőképes volna, ha nem hiányozna néhány alkatrésze. A másik, egy ennél jóval kisebb Goldmann gép szintén múlt századbeli, ennek cserélhető objektíve van, a rekeszt állítani lehetett, levegővel működik.

„Ezzel az a gond, hogy a labda nem nyílik időben, túl lassú a pneumatikus zár. Egyébként kerekes, azaz húzogatható, a karokkal pedig beállítható a magasság és a dőlésszög” – magyarázza, majd mutatja a kazettát, amelybe a negatívot teljesen sötétben kell betenni, különben elég. Benyitunk az egyszemélyes szárazkamrába is. Ez onnan kapta nevét, hogy semmiféle vegyszert nem használnak, kimondottan a kazetták cseréje folyik itt. Ha becsukjuk az ajtót, koromsötét van, úgyhogy vaktában kell kitapogatni mindent. Ma annyi a könnyítés, hogy van egy bevágás, egy jel, innen tudni, hogy az emulziós és nem a fényes kép kerül a megfelelő, vagyis az alannyal szembeni oldalra.

„Mesélték az öregek, hogy volt az ún. repülő film. Kiderült, hogy azért nevezték így, mert a második világháború után sok megrendelés volt, de nehéz volt beszerezni az anyagokat, és felderítő repülőkből vásárolták meg valamilyen formában nagy kiszerelésben a tekercseket. Perforált volt mindkét vége, abból kellett ebben a vaksötétben kisebbet kivágniuk anélkül, hogy megsértsék” – meséli a házigazda.

Tovább haladva a műteremben egy csinos hordozható gép, amolyan utazókamera terpeszkedik háromlábú állványán. A mai napig működik, tavaly esküvőn fényképezett vele Árpád, és a násznép nagyon türelmesen pózolt. Tizenkét kazettája van, két-két lehetőséggel. Ezzel valaha a vidéket járták, de a háborús felvételeket is hasonlóval rögzíthette a legidősebb Kováts, akinek levelezéséből egyébként az derül ki, hogy két géppel járt-kelt a fronton, egy szolgálatival, és magáncélra is rendelkezett eggyel.

A következő készülék már érezhetően modernebb, hiszen fémes szerkezete van. A hatvanas évekbeli Globikát a szövetkezetben használták, Árpád édesapja ott dolgozott huszonkét évig. Ezen tanulta ki Bukarestben a szakmát, hát ezt használja a mai napig.

A függönyfelhő, a hintaló meg a többiek

Sok történeti ritkaság van még itt: például német nyelvű katalógusok, amelyekből annak idején kinézték a gépeket, kiegészítőket, a kartonokat, amelyekre aztán a képeket ragasztották. Bécsből, szekérrel érkeztek a korabeli rendelések. A téli tájat, illetve az erdőt ábrázoló háttereket szintén így hozatták. Van egy tisztaszobát ábrázoló, s mint ilyen, egyedülálló díszletük is. Vagy a pókpapír, amelyet most Árpádék is visszavezettek. Ez amolyan zsírpapír, pókhálószerű mintázattal, és arra való, hogy védje a képet. Egy állványra rögzített fekete papírról pedig kiderül, hogy a lencse elé téve szűrt fényt adott és átmenetet képezett a felvételen, elmosódottá téve a kép alsó részét az akkori trendnek megfelelően.

Sok felvételen visszaköszön a faragott pad, amelyet ugyanakkor korlátnak is lehetett használni, ha mögé álltak. A sarokban álló virágtartó valójában támaszték, hosszú volt ugyanis az expozíciós idő. A csatos koffer, a színes fa hintaló sok fotózkodó nemzedéket kiszolgált. A terem túlsó végében a tükrös szekrény is kellékként szolgált, játszottak a tükörképpel, mint egyébként mindennel: még az ajtót is kihasználták, a stílusosan mintás fal mentén szobarészletet rendeztek be. Az oldalsó ablakokon és a mennyezet alatt sötét- és világoskék, valamint fehér függönydarabok lógnak.

„Ezek felhőket imitálnak. A századfordulón világszerte elterjedt legújabb technika volt. A fénymennyiséget szabályozták velük ezzel a rúddal húzogatva. Később próbálkoztak egy gurigás szerkezettel is, oldalt és fent egyaránt. Negyven égő volt foglalatban, és próbálták ugyanazt a hatást elérni, amit a függönyrendszerrel, de nem igazán vált be, a dédapám nem is szerette, mert megszokta a természetes fényt” – mondja Árpád, megjegyezve: negatívumok bizonyítják, hogy eleinte kivitték a dekorációt az udvarra, az inas tartotta a hátteret, és így stúdióhatású képek készültek.

Ilyen volt régen a Photoshop

Bebotorkálunk a „vegyszeres” sötétkamrába vagy másképp előhívószobába, ahol csak egy piros fény pislákol. A kontaktmásolóé, a fényérzékeny anyag ugyanis a pirosra nem érzékeny. Amúgy itt csak kinti fényt használnak, filmelőhíváskor pedig teljesen sötétnek kell lennie. „Ahogy a száraz sötétkamrában bekerült a dobozba, itt kivesszük, és vegyszerekbe tesszük. Elkezdjük írni, majd fixálni” – mutatja a folyamatot Árpád.

Ha kellett, nagyítottak is. „Ebbe lehetett tenni gyertyát vagy olajos világítót, amíg nem volt elektromos áram” – ezzel már a következő berendezést vesszük szemügyre, amely nemcsak nagyított, hanem élesített is, sőt ki is tudtak vágni vele egy húzogatható éles kerettel, szűkítve vagy megnövelve a távolságot – akárcsak a Photoshopban. Van egy modernebb változata is, amely több mindent tud, nagyobb formátumú negatívról is képes nagyítani.

Itt valóban megállt az idő: a falon óra, kinyitható előlappal, felhúzókulccsal, de már nem működik. A barométer az időjárást mutatta. A patikarészlegen a vegyszerkavarás zajlott, a fényképésznek ugyanis nemcsak fizikai és anatómiai, hanem kémiai ismeretei is kellett legyenek. Egy bekeretezett receptlapról az adalékok mennyisége tudható meg. Házigazdám mutat még préseket, amelyekkel rányomtatták a még vizes, becsirizelt képet a kartonra, hogy legyen megfelelő keménysége. A retusgéppel korrekciókat végeztek: betették a negatívot, leszűkítették kerettel, hogy csak az látsszon, amin ügyködtek, majd sima grafitceruzával, az azt élesítő eszközzel és egy kézi nagyítóval nekiláttak kisatírozni az archibákat vagy eltüntetni valakit a képről úgy, hogy apró x-ekkel hálót szőttek – mindezt lepel alatt vagy az ablak alá tolva, egy tükörnek háttal, hogy az onnan visszaverődő fény világítsa meg. A pozitívon is végeztek retusálást, példa erre a tussal kihúzott szem, a megrajzolt szemöldök, száj, vagy a vízfestékkel színezett képek.

A polcon különböző korok különböző fényképezőgépei sorakoznak, köztük egy riportgép, ugyanazzal a felépítéssel, kazettával, matt üveggel, mint az első darabok, legtöbbjük a szovjet piacról való. Többet behoztak, ők meg befogadták, mintsem kidobják. Míg a régi képeket kartonra ragasztották, később már a széleket variálták. Ha valaki például ovális alakú fotográfiát szeretett volna, arra ott volt az oválvágó, kis, körzőszerűen forgó késsel ellátva. A recevágó cikcakkosra nyirbálta a fénykép szélét. A kasírozóhengerekkel a vizet nyomták ki a beáztatott negatívból. Amíg nem volt elektromos szárító, az ablakra hengerelték fel, hogy a nap szárítsa ki, majd lepottyant magától.

A múlt üzen a mának

Az archívum egy fél falat elfoglalva tornyosodik felettünk. Nyolcvanezer, dobozokban nyugvó, dokumentumértékű negatív vár a megmentésre. Eddig körülbelül háromezret sikerült digitalizálni. Fennmaradt az 1800-as évekből is felvétel. Kézbe veszek egy katalógust is, amelyben szépírással, számozással és névvel bevezetve áll mindenki, akit valaha itt lencsevégre kaptak.

Ezzel mintha a sarokban posztoló dédapa is egyetértene, akinek mellszobrát Haáz Rezső mintázta meg a fényképész ötvenéves korában. Mint a kor emberének, neki is volt sétabotja, csakhogy a szára fényképezőgép-állványt rejtett. Van még egy érdekes történet ebben a szobában: egy múlt rendszerbeli házkutatás során a Kossuth Lajost idős korában ábrázoló, falon függő olajlenyomatra rábökve kérdezte az elvtárs, hogy ki ez, mire a nagymama rávágta: „hát a nagyapám”.

Fényrajz helyett szelfi

Minden kornak megvolt a fotódivatja. A pucér gyerekek például az ’50-es évektől hódítottak sokáig. Régen elég drága mulatság volt a fényképezkedés, utazni kellett érte. A szegényebb réteg egy páros képpel végigélte az életét, a tehetősebbje vagy nagyobb társasággal jelent meg, vagy kihívatták magukhoz a fotográfust, és csoportképet készíttettek. A mai digitális forradalom Árpád szerint híguláshoz fog vezetni, hiszen régen körbejárták a helyszínt, megnézték a szögeket, és csak utolsó mozzanatként nyomták meg a gombot. Hiába volt esküvői fotós, sorban álltak náluk a párok, mert a programhoz tartozott a stúdiófelvétel is.

Állítják, hogy a mai telefonok tökéletesen kiszolgálnak minket, úgyhogy nem érdemes drága fotómasinákba fektetni. Igyekeznek a mai igényeket kiszolgálni, esemény- és portréfotózásból, képkeretezésből, személyesített tárgyakból megélni. A bejelentkező osztályoknak háromórás foglalkozást tartanak, amelyen mindent kipróbáltatnak velük, a végén készített csoportkép pedig az archívumba kerül. Gyerektábort is szerveztek tavaly, a fotózás alapjait összekötve hely- és természetismerettel.