Felnövekvő gyerekzenekar: díjazták a Vecker dalát

Ez nekünk megtiszteltetés, de minden szerénytelenség nélkül mondom, hogy nem a helyezésért mentünk el a versenyre. Lehet, hogy furcsán hangzik ez, de igaz. Azért mentünk, hogy egy jót zenéljünk. Az, hogy megnyertük, külön öröm és újfent megtiszteltetés.

– Elhangzott a zsűri részéről értékelés is: egyrészt úgy vélték, keresi még a zenekar a saját stílusát, másrészt a gálaest egyik legjobb hangjának titulálták a te hangodat. Mit jelent ez? Egyetértesz a kritikával?
– Az, hogy keressük az utunkat, stílusunkat, az igaz és természetes is. Tanulmányi, fejlődési korszakunkat éljük. Ez így van jól. Most fedezzük fel a könnyűzene csodálatos és színes útját. Eddig egy óceánban lubickoltunk, ma pedig egy folyón utazunk, de lelkesen és törekvőn, sok munkával. A kritika második felével nem szeretnék sem egyetérteni, sem ellenkezni, csak megköszönni, hogy így látták. Ezek mellett még nagyon sok jó és építő kritikát fogalmazott meg a zsűri, ami nagyon jó szerintem egy zenekar életében, mert kap egy külső visszaigazolást. Vagy ilyet, vagy olyat. Ezeket fel kell dolgozni.

Biztosan tetszett a többieknek is, mert azóta sem jöttek más javaslattal – mondjuk, nem lenne túl észszerű. Voltak nehézségek, mert bár lelkesek voltunk, nagyon zöldfülűek is egyben. Sok álmatlan éjszakát okozott nekem a zenekar, főként, amikor tagokat kellett kicserélni. De ez minden kezdő „tini zenekarnak” az átka, hogy elkezdődik egy fejlődési folyamat és nem biztos, hogy mindenki egyformán fejlődik. A nagyobb baj ebben az esetben az, ha ezt az adott illető nem akarja belátni. Sosem vettem semmit félvállról, minden döntésemnek pontosan tudtam a következményeit és vállaltam is, ami sokszor nehéz volt, de megedzett. A jelenlegi felállásunk 2013 óta töretlen, és én azóta számolom a zenekar professzionális működését.

– Nehéz-e manapság egy zenekar élete Erdélyben? Vannak-e lehetőségei egy fiúbandának a zenei piacon?
– Mindenhol nagyon nehéz. Úgy gondolom, hogy a kitartás a legfontosabb. Szerencsére vannak lehetőségek, de a lehetőségek senkit sem bombáznak munka nélkül. Rengeteg időt, energiát és pénzt kell beletenni ahhoz, hogy annak legyen látszata és hozománya, és hogy tele legyen a naptár. De sajnos nagyon kevesen támogatják a zenét. Egyszerűen az üzletemberek nem látnak pénzt benne – márpedig a könnyűzenei piac is egy üzlet. Erdélyben viszont ez még nagyon gyerekcipőben jár, ennek oka pedig az, hogy

A románban azért, mert magyarok vagyunk, magyar zenét játszunk, a magyarban pedig azért, mert nincs kapcsolat, lehetőség. Bár én most már közelebb vagyok a mézes bödönhöz ilyen szempontból, mert Budapesten élek, tanulok egy ideje, de ez sem jelent még semmit. A Bagossy Brothers Company-n kívül nem tudok még egy olyan itthoni zenekart, amely képes lett volna áttörni egy erdélyi kisvárosból ezt a hatalmas falat. Ezért – és nem csak – erre a zenekarra nagyon büszke vagyok, és fel is nézek rájuk.

korábban írtuk

A zene élteti a legszebb magyar dal énekesnőjét

A legszebb erdélyi dalok 2017-es versenyén diadalmaskodott Simó Annamária és zenekara: az EMKE ifjúsági szervezetének vetélkedőjén a 25 év felettiek kategóriájában nyerte el a díjat. Az elismerés jó apropóul szolgált egy találkozáshoz: a székelyudvarhelyi énekesnővel beszélgettünk.

– Áthelyezted a főhadiszállásod Budapestre egy ideje, a budapesti Etűd Konzervatórium diákja vagy.
– Igen, 2016 szeptembere óta. Nagyszerű tanároktól és emberektől tanulhatok egy nagyon különleges műfajt – talán a világ legszínesebb műfaját, a dzsesszt. Dzsessz-ének szakon tanulok. 2018-ban fogok szakvizsgázni, ha minden jól megy. Nagyon élvezem,  érdekes felfedezés. Azért tanulok dzsesszt, hogy minél jobb popzenész legyek. Hogy megnyíljak mind zeneileg, mind emberileg. Hogy legyek befogadóbb minden téren. Nem értek még a dzsesszhez, de azt megtanultam, hogy a legfőbb elve a szabadság. Nincsenek határai. Egyszerűen végtelen. És ha belegondolok, az élet értelme is eköré épül, ezért is hiszek benne és látok benne fantáziát.

– Ez azt jelenti, elindítod a szólókarriered? És hogy éli meg a zenekar, hogy a frontembere több száz kilométerre költözött?
– Budapesten van a főhadiszállásom, bár Marosvásárhely, mint lelki, szellemi, családi és főként zenekari központként megmaradt. Ugyanúgy a házunk pincéjében kialakított próbateremben próbálunk. Annyi változott, hogy nagyon sokat utazom. Például ezen a héten is több mint ezerötszáz kilométert vezettem.

A Veckerből amúgy jelenleg hárman élünk már Budapesten, Iszlai Tamás dobosunk, Csabika és én. A szólókarrierem a Vecker mellett  – de nem hátráltatva vagy félretéve azt – 2017 januárjában elindult. Az euroviziós dalválogatóra is jelentkeztem a Nem jó így című dalommal, de a DAL című műsorban végül vokalistaként dolgoztam. Tavasztól elég sok szóló felkérésem volt, feldolgozásokat készítettem, továbbá júliusban kiadtam második szóló dalom, egyben videoklipem Mindig itt leszel címmel, és hamarosan egy karácsonyi dalt is ki fogok adni.

– Hogy érzed, meg lehet élni a zenéből manapság?
– Szerintem sok kitartással meg lehet. Én ebben két végletet látok, azaz nagyon rosszul, vagy nagyon jól. Ha berobbansz, nagyon jól lehet ebből élni, mert állandóan turnézol, vannak szponzoraid, kiadód, menedzsmented, és belekerülsz egy körforgásba, ahol elkezdik használni a neved, mert már van egy branded, és azt el lehet adni. És, ha valamit el lehet adni, akkor lesznek olyan emberek, akik el akarnak adni, mert érdekük, bármily csúnyán is hangzik.

– S hol képzeled ezt a jövőt? Visszatérsz valaha Marosvásárhelyre?
– Ott képzelem el a jövőm, ahol a zenémmel meg tudom találni a boldogságom. Lehet az Marosvásárhely, Budapest, vagy New York. De Vásárhelyt sosem hagytam el, és nem is fogom.