Elrabolt időről a Vasszékely szobrászával

– Hogy jutott így ideje a művészi kiteljesedésre? 
– Mindig akadt valami visszatartó, fékező erő, amely hivatásos szobrászként másik státusba emelt át. Egyrészt a megélhetés miatt nem tudtam visszamondani a tanári állást, másfelől meg ott volt a család. Arra sem volt idő, hogy műtermet rendezzek be, vagy hogy valahova behelyezzem magam. A mindennapi apróságok időrablók egy művész számára, még ha hasznos dologgal, esetemben tanítással foglalkozik is. A felkérések is épp emiatt későn kezdtek jönni, olyan 2000 körül.

– Melyik volt az első alkotása? 
– Nem saját nevem alatt futott: egy jobbágytelki, életnagyságú, oltárdíszítő feszület volt, amelyet kezdő tanárként egy diákommal közösen hoztunk létre, a portré az enyém volt, a korpuszt kinagyoltam neki. 

– Kit tart mesterének?
– Befolyásolt a Kós-féle formavilág, csak én dekoratívabb, egyszerűsített, absztraktabb vagyok egy fokkal. Témaválasztásban inkább a klasszikus felé hajlok, mintsem a modern szobrászat valamelyik ágazatához, mesteréhez. Sokszor merítek görög-római mitológiából. De akármit meg tudok oldani, bármilyen technikát tudok utánozni, legyen az kő- vagy fafaragás, fémöntés.

– Melyik a kedvenc anyagja, témája? 
– Mindegyik. Fába, kőbe is van vésve munkám. Mintázni, faragni egyaránt szeretek. A témaválasztás nagyban függ attól, hogy milyen anyagban kivitelezhető, melyikkel lehet legbeszédesebben körbejárni, mert a fa egyet visel el, a bronz mást. A bronzöntés más mintázást kíván, mint a kőbe vésés, más a felület-forma viszony, a vonalvezetés. És vannak dolgok, amelyeket csak fában lehet megfogalmazni. Végső soron bármiből lehet alkotás, legyen az fiktív vagy tárgyi konkrétum. Ahogy a hordozó formát, úgy a témaválasztást illetően is vannak kategóriák: világi vagy vallásos, és ezeknek a megfogalmazási lehetőségei. Egy másik felosztás a méretre vonatkozik, és hogy hova kerül: belső térbe, egy bútordarabra vagy kültérbe. Utóbbi esetben gyakran hallani a monumentális alkotás kifejezést, csakhogy sokszor rosszul használják, mert attól, hogy nagy, még nem biztos, hogy monumentális. Valójában ez egy esztétikai kategória, valami, ami lenyűgöző, fenséges, de nem mérete, hanem hatása révén.

– Ez lenne a nyers-ösztönös teremtő erő megnyilvánulása?
– Igen, ezt birtokolni kell. Meg is lehet tanulni bizonyos dolgokat, vagy ránevelni magunkat, de 

Udvarhelyen az első felkérés a Benedek Elek-szoborra volt, amelyet fájlalok, mert most, hogy átrendezték a tanítóképző előtti teret, frontális beállításból áttették oldalra, egy alacsonyabb posztamensre (szobortartó), és így olyan, mintha földbe döngölték volna. A Tamási-szobromnál is, amelyet egyébként a legsikerültebbnek tartok, van egy hasonló hiba, hiába terveztem meg méretre a posztamenst, az aljat feltöltötték kaviccsal, és így kisebb lett. És hogy néz ki Márton Áron püspök letéve ilyen alacsonyra?! Az én kezem munkája még a Vasszékely, két variációm volt a témára, egy geometriális obeliszkszerű és az eredeti faszobor rekonstrukciója. Találtam is egy eredeti felvételt az avatásról, katonai parádéval, pödört bajszú bakákkal, a zászlókkal kidíszített, esőtől védő pagodával. A lépcső magasságából kiindulva következtettem ki, hogy mekkora lehetett. Megnyertem a pályázatot, de abba nem mentek bele, hogy az eredeti állapotot megidézve fából legyen és vaspikkellyel teleszegecselve, melyeket azért árultak hajdan, hogy a hadiözvegyeknek és -árváknak segélyalapot biztosítsanak.

Ezért okafogyottá vált a pagoda is, amit nem is hiányolok, mert nekem a borvízkutakat juttatta eszembe, és teret nyert az én enyhe dekoratív, összefoglaló, lényegtelen, apró részleteket eltörlő, de mégis a lényeget tartalmazó felületi formajátékom. Ezek mellett van még három plakettem, a Petőfi, Kossuth és Bălcescu utcák névadóiról. Egyéni kiállításom nem volt soha, nem tudtam annyi anyagot megtartani magamnak, elkallódtak menet közben, de olyan is volt, hogy ellopták… Egyszer az egyik neves, már nem élő festőművésznél fedeztem fel azt a szőlőt tartó, almafaágba belefaragott figurát… Fogtam, magamhoz vettem, és ma egy szentendrei magángyűjtő tulajdonában van. 

– Milyen a jó művész?
– A maximumra kell törekednie, leglegben fogalmaznia. A legfontosabb a kommunikáció. Kell legyen mondanivalója és késztetése, hogy megossza másokkal. Nekünk az a kötelességünk, hogy amit el akarunk mondani, a mi kultúrszintünkön, nem leereszkedve, minél gazdagabban el tudjuk mondani, hogy akik velünk vagy utánunk kocognak, meg tudjanak érteni, és kapjanak is tőlünk valamit. Hogy aztán mennyire válik iskolapéldává, iránymutatóvá, mennyire lesz felkapott, elfogadott, igazolt, az nem rajtunk múlik, azt majd a jövő generáció dönti el. 

– Van olyan tanítványa, akire különösen büszke?
– Nem mindből lett képzőművész, de minden évfolyamon van egy-kettő, aki azzá vált, vagy művészetközelben mozog. Berze Imre vagy a művészettörténész Vécsei Hunor. 

– Most, hogy már csak keveset tanít, mivel fogja tölteni a felszabadult időt? Mocorog az alkotókedv, foglalkoztatja valami, ami megvalósításra vár?
– Ami elmaradt a tanítás miatt, bepótolni nem lehet, de vannak terveim. Öntésre vár a Minotaurusz-téma, meg akarom faragni fából és kőből is Mária találkozását Erzsébettel, ami egy visszatérő motívum nálam, megfogott az üdvözlésük, ahogyan megérintik egymást, egy sorsúvá válva. A Kentaur is visszatérő figurám. Foglalkoztat a nagy mesterek témaköre, a Pieta, és hátravan még az egyéni kiállítás. De csak ha jól tudom tálalni, különben nem vágok bele. Gyorsan eltelt ez a negyvenegy esztendő, de ha belegondolok, nem alakítanám másképp az életemet, még akkor sem, ha ezzel a fejjel lehetnék huszonöt éves.