Elindulni három nővel

Nagyszékelyen futottunk össze. Nézelődött, mert hivatásos nézelődő volt. Írt, háza volt és jó szomszéd a drága Lizi nénivel. Pécsre áttelepült rokonokkal mentünk ki szüreti mulatságra a tolnai dombokra. Mondta, készül Marosvásárhelyre, könyvvásár vendége lesz, de mindezt megelőzve beleírt valamit Az elhagyott falu című könyvébe. Meglepődtem és köszöntem szépen. Szóval budapesti író a könyvét ajánlta barátsággal egy kis székelynek a Balaton mögötti Nagyszékelyen. Jött Vásárhelyre, Köteles Sámuel utcai kapualjban találkoztunk, kollégához, Marosi Barnához ment. A kapualjban megegyeztünk, folytatjuk majd az állófogadáson. Könyvvásár, fogadás, vörösborok. Restelkedett úgy éjfél előtt, hogy gyűrött lett kordbársony zakója, hajnaltájt kérdezte, hol találna valamirevaló környéki boltot, valamirevaló zakóval, vállfán.

Ha az Andrássy úton járok Budapesten, természetesen benézek az Írók Boltjába, mert mindig be kell néznem. Azért már azt sem lehet, hogyha az ember az Írók Boltjában jár, akkor a hátsó ajtón távozva kicsit pironkodva köszönjön el Nagy Bernadette nénitől (a bolt főnöknője), és zsebre dugott kézzel bólintson Lisztnek: uram, a magyar kultúrára ennyi telik tőlem. Meg is oldódott volna a helyzet, ha nem lett volna ott a zsebembe a buksza, a legnagyobb hiány ugyanis a bukszában van mindig. A bukszában semmi, majdnemhogy semmi nincsen. Lett végül is valami, szokott lenni, ha nagyon kell lennie valaminek. Hogy utaztál? - kérdezte asszonyom. Három nővel, mondtam, kicsomagolom, ha akarod. Akarta, persze.

Iván a székelyvarsági juhásszal szépen tegeződött. Áfonyapálinkával koccintottak, jó barát lett a jó savószagú Gergellyel, és annak kamasz juhászbojtár fiával. Kezükből kóstolgatott ordát, sajtot, pléhcsuporból itta a zsendicét, majd a budapesti Wekerle-telepen felnőtt emberünk úgy mint a pásztorok, kifordított kézzel törölt a homlokán.

Ültem Iván Pannónia utcai lakásában. Úgy találtam rá, hogy mondták: a Vígszínháznál balra el. Olvasgattam valamit a zongora mellett, nagy sápadt falon zsúfolásig könyvek. Édesapja fényképe: Bächer Mihály zongoraművész, édesanyja, Malecz Erika építész kinagyított fényképe. Megyünk mindjárt, mondta, csak megírom a heti betevő tárcát. Asszonya hozott egy kaki színű inget. Ha nem sértenélek meg, próbáld fel esetleg, mondta. Ivánnak kicsi, nagyon feszít benne. Erdély-színe van, mondta Iván. Neki pár számmal nagyobb kell Erdélyből, mondta. Kiléptem az erkélyre, hadd vadonatúj vászoningben köszöntsem Lipóciát. Nagyváradi hetilapnak dolgoztam éppen, Iván elkísért Koltai Lajos Sorstalanság (Kertész Imre regényéből készült) filmjének nemzetközi sajtótájékoztatójára. A városligeti Gundelbe mentünk. Látta, a világvárosi és internacionális gyúródásban nem férek munkához, szólt Koltainak: az erdélyi fiúnak is tartogass exkluzívat. Jó, exkluzívat, mondta a rendező-operatőr. Jól kérdeztem, néztem Ivánra interjú után. Elég jól, mondta. Ittunk rá néhány vörösbort.

A számítógépen nincs ä betű...

Bächer Iván: Kutya Mandovszky. Egy könyv a sok közül. Mindenekelőtt. Kedvenc könyvem a pompás életműből. Családtörténetek. Errefelé is vezet családi ág, úgymint át a Királyhágón. Bächer dédapja a kolozsvári Thury Zoltán író, újságíró. Nem érte meg a teljes megvakulást, mert harminchat éves korában megölte a tüdővész. A Nyugat folyóirat csak két évvel később indult el, de a lap prózaírói az egyik legfőbb előharcosukat tisztelték benne.

„Bächer Ivánról azért nehéz kritikát írni, mert a számítógépemen nincs ä betű, és mindig külön kell behozni a programból. Az ember kétszer is meggondolja, hogy egy ilyen munkába belekezdjen, amikor olyan egyszerűen leírható nevű szerzők könyvét is választhatja, mint Kiss Anna vagy Ficsku Pál. A Kutya Mandovszky című könyv azonban megkerülhetetlen, részben mert jó, részben pedig mert ingyen kaptam a kiadótól, és ilyenkor illik írni valamit. Kellemes kötelesség ez nekem. Én még ilyen szomorú könyvön ilyen jókat nem röhögtem, amióta családtörténeteket olvasgatok, pedig megvan annak már vagy tizenhét éve is.”

A sztoriba 1899 novemberében kapcsolódunk be, amikor Romlaky Zalán, hóna alatt Ady Endrével, elkezdi a történetet, és 1989-ig jutunk, mikor is Romlaky Anna felveszi a néhai nevet. E között a két időpont között ott van minden, amiről mostanában történelemként szoktunk megemlékezni, az egész hagymaszagú és öntudatlan század, melynek eseményeit részletesen nem ismertetném, hisz úgyis megteszi helyettem a könyv. Ha elolvassák, de hiszem, hogy már olvasták, persze.

„A Romlakyak bejárják a történelmet Dachautól Kingstonig, miközben teszik a dolgukat, hazudnak, kártyáznak, csalnak és túlélnek, szóval éppen, mint mi, csak egy kicsit nagyobb tétek mellett. Alaptételük, miszerint valahogy mindig lesz, beigazolódik, pedig akkoriban, úgy hallottam, ez azért nem volt teljesen biztos.  A könyv humora, az a jófajta torokszorító, gyilkos humor, amit el lehet képzelni esetleg lengyelül vagy csehül, esetleg románul, de kíváncsi vagyok, mit kezdene vele az angol vagy francia ajkú olvasó. Gondolom, semmit, nézne hülyén, amikor letenné a könyvet, és megcsóválná a fejét, hogy már megint mit ki nem találnak ezek ott. Ott izé... Budapesten” – írja a másik, megint csak kivételes tollú kolléga, Para-Kovács Imre.

Újra (ronggyá)olvastam A kutya Mandovszkyt. Eldöntöttem, ki fogom deríteni, milyen rokonságban állt a könyvben szereplő Horowitz nevű nőszemély a nyárádremetei Horovitz Istvánnal, akinek négy fia, két veje maradt a harcmezőkön a Nagy Háborúban. Hogy végül elindítsák őt is, a vásárhelyi téglagyár udvarán lássák meg a szenet fuvarozó földiek.

Ahol a földút csendben elfogy

A múlt, és a múlton kívül semmije sincs a falunak, négyszáz ember él egy hajdan több ezer fős, viszonylag tehetős, szín sváb településen. A falunak viszont van egy könyve, pontosabban: van egy könyve az elhagyott falunak. Bächer Iván írta. Tipikusan kelet-európai sorskérdések, Bächer Ivánosan. Több könyvben is megírta már ugyan. Szomorú könyvek. Mozaikszerűen rajzolódik ki egy település rajza, egy olyan falunak a története, ahol a bennszülettek nem azok, ahonnan szép lassan elvándorolt mindenki, a rendszerváltás pedig végképp visszafordíthatatlanná tette a szétesés folyamatát, és innen még út sem vezet sehová, hiszen minden betonút földútba torkollik, aztán a földút is csendben elfogy. Ismerősen fáj, fájóan ismerős. A tét.