Egy befejezetlen film: a fájdalom közösséget is teremt

Akkoriban nevettünk rajta, később belefáradtunk. De Lou Ye kontextusba helyezi ezeket – és ezáltal újra működnek. Fájdalmasan, hitelesen, meglepően mélyen. Nosztalgikusan. A dalok úgy jelennek meg, mint egy kollektív fohász. A dal, amelyet milliók dúdoltak maguknak, miközben éheztek, sírtak, vagy épp nevettek a képernyő előtt. Ez a banális hang most emlékművé válik. Mert nem a dal változott meg – hanem mi.

Film a filmről – és valami másról is

Lou Ye nem először készít önreflexív, a filmkészítésről szóló alkotást. Itt azonban a „film a filmről” nem intellektuális játék. Nem formai kísérlet. Hanem egy mélyebb metafora része. A kényszer szimbóluma. A félbeszakadt forgatás – amely egy tíz évvel korábban leállított projekt újraindításaként indul – valójában a kínai társadalom félbeszakadt történeteinek metaforája. A COVID csak az egyik ilyen történet.

A kamera néha pásztáz, máskor mozdulatlan. A szereplők, színészek, stábtagok, civilek néha szerepelnek, máskor önmagukat játsszák. A határ fikció és valóság között folyamatosan elmosódik. Nem tudjuk, mikor vagyunk a filmben, és mikor a valóságban. De talán nem is fontos. Mert a lényeg az élmény. A kimondatlanság. Az elhallgatott fájdalom.

A fájdalom nyelve

A moziban ülve nem csak a vásznon látjuk a történetet. Halljuk is – a nézők szipogásából, a mellkasból kiszakadó sóhajokból, abból a különös, töredezett, csendes együttlétből, amely csak a kollektív trauma feldolgozásának pillanataiban jön létre.

Ez a film nem mesél, nem magyaráz. Helyette sebeket mutat. De nem nyersen, nem hatásvadász módon. Hanem empátiával. Emberien. És talán ez az, amit a járvány éveiből mindannyian a leginkább hiányoltunk.

Ez a film nem ad válaszokat. De kérdéseket igen. És teret a gyásznak, a visszaemlékezésnek, az együttérzésnek. Lou Ye egy olyan mesét mesél, amit félbeszakított az élet. De lehet, hogy épp így, félbehagyva tudott a legőszintébben szólni hozzánk.