De mitől ekkora nagy szám a Bridgerton?

A Bridgerton az a sorozat, ami a jelenünk szája íze szerint értelmezi és alakítja át a 19. századi angolság felső tízezerjének mindennapjait, és

A Bridgertonra és az általa kiváltott jelenségre (rendkívül sok pozitív és ajnározó nézői visszajelzés, valamint Tik-Tok videók tömkelege) nem lehet és nem is érdemes haragudni, hiszen a készítők meglátták benne a lehetőséget, és éltek is vele: abból kiindulva, hogy az emberek többségét változatlanul érdekli, hogy mik történnek az angol királyi családban (lásd Harry herceg és Meghan Markle házassága és a királyi családból kiválása, az Erzsébet királynő életét fikciós elemekkel feldolgozó The Crown), vagy éppen az, hogy miként éltek a századelőn az angol nemesek (lásd a komoly hangvételű Downton Abbey és a szatirikus Csengetett Mylord népszerűsége), akkor

Minden adott volt tehát ahhoz, hogy a Bridgertont milliók darálják le akár órák alatt: jóképű, titokzatos múlttal rendelkező (a kor ízlésének megfelelően nem szőke) herceg (Simon), egy rendkívül jómódú arisztokrata család (a Bridgertonok), ahol a megözvegyült anya dolga, hogy kiházasítsa a lányait, egy kicsapongó, saját szabályrendszere szerint élő, a családfővé előlépő elsőszülött fiú (Anthony), egy gyönyörű, szende és rendkívül naiv, elsőbálozó lány, akinek minden vágya, hogy ahhoz menjen férjhez, akit igazán szeret (Daphne), a független életben és alkotásban gondolkodó lánytestvér (Eloise) és még sorolhatnánk.

A könyvsorozat első kötetét feldolgozó évad főként Daphne és Simon történetére fókuszál, de azért a többi testvér is elegendő teret kap ahhoz, a nézők tűkön ülve várják, hogy mi lesz az ő sorsuk a későbbiekben. Azt már tudjuk, hogy

Az azonban egy másik kérdés, hogy a tervezett, tavasszal kezdődő forgatásra mennyire nyomja rá a bélyegét a járványhelyzet, illetve hogy nélkülöznünk kell-e emiatt a második évadban a grandiózus tömegjeleneteket, bálokat, és az élettől hemzsegő, tizennyolcadik századi utcákat. A nézői elvárások adottak, de valószínűsíthetően meg fog felelni a többségnek az, amit a folytatásban elénk tárnak.

A folytonos megfelelési kényszerben levő szereplők próbálják a tökéletesség és a minden rendben levés látszatát fenntartani, de ahogy az lenni szokott, ez nem működik, míg a világ, főként, ha valaki a háttérből folyamatosan azon ügyködik, hogy kiteregesse a szennyeseket.

Daphne és Simon, valamint a körülöttük levők sokszor komolytalan drámája sokszor már komikus, de pont emiatt élvezhető, ugyanis

A nevetés mellett azonban időnként elszörnyülködhetünk, hiszen ha belegondolunk, hogy abban a korban miféle sorsuk volt a fiatal lányoknak (kezdve a hiányos szexuális felvilágosítástól egészen addig, hogy gyakorlatilag nem igazán volt beleszólásuk abba, hogy kihez menjenek férjhez), lehet, hogy már nem is annyira vonzó az egykori, színes, habos, szolgálókkal körülvett arisztokraták élete.

Természetesen a 21. században egy ilyen történet már nem készülhet el a mai gondolkodás és irányelvek beépítése nélkül, így gyakorlatilag

A korra jellemző rasszizmust is egy huszárvágással törlik el, vagyis magyarázatot kapunk arra, hogy miként lehetséges, hogy színesbőrűek is vannak a megbecsült arisztokraták között, és arra is kapunk magyarázatot, hogy magát Sarolta királynét miért színesbőrűként jelenítik meg (merthogy nagy valószínűség szerint tényleg afrikai felmenői voltak).

Összességében tényleg komikus, hogy egy olyan kosztümös, történelmi időkben játszódó dráma készült a Netflixnél, ahol

A Bridgerton pedig ezt teszi, valamiféle megmagyarázhatatlan írói bravúrral, hiszen végig fenn tudja tartani az érdeklődést,