De jó volna szeretni még! „Sziámi” életérzések Erdélyben

Az eltelt több mint harminc évben a világ többféle módon is megváltozott, de annyira nem, hogy ezeknek az alkotóknak az életműve ne lenne valamilyen módon még mindig aktuális – számomra elég csak a Kontroll Csoport Nem én vagyok című dalára gondolni, egyből feláll a szőr a hátamon a szöveg többértelműségén, kemény mondanivalóján, az Európa Kiadónak a Mocskos idők című száma mindig lepadlóz, bármilyen állapotban van is éppen az életem. Vagy ott van az eredetileg az URH és az Európa Kiadó repertoárján szereplő Bon bon si bon – és ezzel meg is érkeztünk a jelenbe.  

A MüllerPéterSziámi AndFriends... elnevezésű formáció ugyanis az említett kultúrember mostani zenekara, amely néhány nappal ezelőtt egy háromnapos turnén volt Erdélyben, a székelyudvarhelyi Felsőgében megrendezett koncertjüket ezzel a számmal zárták. Mintegy harminc-harmincöt, többségében harminc-harmincöt feletti férfiből és nőből álló közönség előtt, de... és itt van a nagy de: tinédzserek is táncra perdültek a koncert végére! C'est bon.

Kicsi, kicsiszolt „Endfrendsz”

A Sziámi, mint együttes 2009 óta nincs, pontosabban a zenekar ezen a néven nincsen, mert Gasner János gitáros, Müller Péter állandó szerzőtársa abban az évben hirtelen elhunyt, így a frontember ugyan folytatta a muzsikálást, de nem Sziámi néven – ezért hívják a mostani együttesét AndFriends-nek. Mostani alkotótársa pedig nem más, mint Kirschner Péter: a gitáros-énekesként és zeneszerzőként, hangszerelőként is ismert, mindig fehér ingben és farmerben, illetve mezítláb koncertező muzsikus néhány éve csatlakozott Müller Péter Sziámihoz, azelőtt több mint huszonöt évig az Európa Kiadó gitárosa volt, de láthattuk Takács Eszter zenekarában is, illetve jelenleg Bródy János kísérőzenekarát is ő vezeti. Együtt készítették el Müllerrel a zenekar legutóbbi lemezeit, a Nevess magadra! című tavalyi albumról pedig mindjárt az udvarhelyi koncert elején felcsendült a Szeretni még, a maga kedves, illetve keserédes hangzásával.

A másfél órás koncertet eklektikusnak mondanám, illetve vegyesnek, hiszen az újabb dalok keveredtek a nagyon régiekkel – mint például a Bétaville a legkorábbi, URH-s korszakból, ami még mindig nagyon üt a maga nyers bluesosságával, holott majd negyven éve íródott, akárcsak a Vigyetek el! a horrorisztikus költői képeivel (El akarok tűnni, / de nem innen, / hülyeség volna szerintem. / Itt, ha vesztettem is, jól jártam, / mégis el fogunk tűnni sorjában. / Vigyetek el innen! Vigyetek el!”).

Az olyan Sziámi-klasszikusok, mint a Világegyetemista, a Zuhanórepülés vagy a Száz bolha természetesen elmaradhatatlanok egy ilyen fellépésről – no meg természetesen a Kicsi, kicsiszolt kő, ami az egyik koronája ennek az élethű életműnek.  

És igen, a koncert végén jó volt az is, hogy egy picit mintha elszorult volna a torkom. Nem vagyok öreg, a zenekar sem az, biztos fogom látni még, csak néha-néha olyan érzésem van, hogy bizonyos életérzéseket most még valahogy meg lehet élni, aztán lassan, de biztosan tovatűnnek. És hogy majd évek, évtizedek múltán fogom mesélni a gyerekeimnek vagy az unokáimnak, hogy apa (vagy nagypapa) még látta élőben Hobót, ahogy Adyt vagy József Attilát szavalt. Látta színpadon, alig néhány méterről játszani Törőcsik Marit, ült egy asztalnál Kányádi Sándorral, illetve hallotta és látta zenélni a Rolling Stonest, a Cure-t vagy éppen Víg Mihályt, Menyhárt Jenőt vagy Müller Péter Sziámit. És hogy ezeket a dolgokat jó volna szeretni még. Ahogy a dal mondja.

És azt, hogy egy AndFriends-koncert napjainkban jó-e, vagy csak egyszerűen nagyon jó, nem igazán tudom én eldönteni. De hogy nem tudok elmenni mellette, az is biztos. Mert... mert. Mert, egyszerűen álljon csak itt ez a néhány sor a végére: