Csíki festőművész az arab világban

A csapat Budapestről indult január 7-én, Zsolt elmondása szerint Algírban nagyon jó fogadtatásban volt részük, az ottani szervezők mindent megtettek, hogy jól érezzék magukat, a vendégnek kijáró tisztelettel igyekeztek minden szükséges dolgot biztosítani számukra.

A magyar képzőművészek kiállításának helyszíne a fővárosi Palais De La Culture Moufdi Zakaria volt.

Noha négy napot töltöttek csak a fővárosban, jutott idő egy kis városnézésre is. Más turistákkal nem találkoztak, igaz, most nincs turistaszezon, január a leghidegebb hónap: ott 15 Celsius-fok van, ilyenkor vastag, téli kabátokat öltenek magukra az ottaniak. „Egy nagyon fejlődő, modern város Algír, mindenhol építkezések vannak, tele van viaduktokkal, hidakkal, az infrastruktúra nagyon fejlett. Az óvárosban, Kaszbában látható a tipikus arab építészet. Vezetőt kell fogadni, mert ha idegenként oda bekeveredtél, nem biztos, hogy kitalálsz, nem föltétlen biztonsági okok miatt, inkább mert labirintus” – fogalmazott a képzőművész.

Jelentős Algír utcáin a rendőri és katonai erők jelenléte. Sok helyen van rendőrségi ellenőrző pont, de a turistákkal szemben jellemzően udvariasak. A nők is vezetnek, legtöbbjük nem hord se csadort, se burkát és társait, a férfiak is európai „tömegcucc” ruhákban járnak… Ottani ételkülönlegességeket nem ettek, mert a hotelben, ahol elszállásolták őket, mindenük megvolt, és ott a francia konyha szerint főztek, a gyümölcsök ízvilága volt másabb, mint itthon.

A városban tett látogatásuk során feltűnt, hogy hangsúlyosan jelen vannak a francia autóipar márkái, sok például a Dacia. És noha az utak szépen ki vannak építve, a közlekedés kicsit kaotikus. A legtöbb autó oldala össze van karcolva, „meg van húzatva”, nem dudálnak egymásnak, hanem ott, az adott helyzetben jelzik egymásnak, hogy kinek van „elsőbbsége”. A járókelők mintha nem ismernék az átjárót, keresztül-kasul közlekednek az autók között – mesélte a festőművész.

Utolsó nap melléjük szegődött tolmácsnak egy hetvenéves arab férfi, aki harminc évet élt Magyarországon. Ő kísérte el az egyik tévéstúdióba is őket, ahová a reggeli műsorba hívták meg a magyar művészcsoportot. De tolmács nélkül is boldogultak a városban. „Egy alkalommal megláttam két különleges öltözetű hegyi embert, odamentem, és hiába, hogy nem ismertük egymás anyanyelvét, kézzel-lábbal mutogatva megértettük egymást. Nagyon nyitott, barátságos emberek” – összegzett Moldován Zsolt.