„Mama, újabb képeslap Öcsitől!” Puskás Ferenc életregénye

Daniel Entrialgo spanyol újságíró még 2018-ban írta meg Puskás Ferenc életéről szóló regényét, a magyar fordítás 2021-ben készült el. „Könyveket olvastam, filmeket és dokumentumfilmeket néztem meg róla, sok hatvanas évekbeli spanyol újságcikket böngésztem át. Izgalmas volt látni, mennyivel másképp írtak róla a jelenkor játékosaként, mint később legendaként” – nyilatkozta a Forbes magazin munkatársaként is dolgozó Entrialgo, aki szerint Maradonát leszámítva nincs még egy olyan futballista, aki ilyen életutat járt volna be. „Úgynevezett nem-fikciós regényt írtam, amely 90-95 százalékban valós eseményeken alapul. De az igaz, hogy a párbeszédek regényes formában íródtak” – idézi a 24.hu a szerzőt, aki múlt év végén Budapestre is ellátogatott a magyar fordítás megjelenésének alkalmából.

A szerző úgy épít be a regénybe történeti ismereteket a Horthy-korszakról, a második világháború sújtotta Budapestről, az 1956-os forradalomról, a körülményekről, hogy olyan ember is bátran elolvashatja, akit amúgy nem nagyon érdekel a futball és annak története. Akit viszont igen, annak még jobban ajánlott. Entrialgo tényleg nagyon jól írt meg elképzelt párbeszédeket, valós történeteket, illetve olyan helyzeteket, beszélgetéseket, amelyek ha nem is pont úgy történtek, de minden bizonnyal így IS történhettek egykor. Például az a jelenet, amikor édesanyja félti a fiát a repüléstől, ő pedig mindig kénytelen hazudni hajókról, vonatokról – de azért néha csak rájön, hogy olyan gyorsan nem lehetett eljutni a világ egyik feléből a másikba… Fia pedig mindenhonnan képeslapot küldött haza – legnagyobb fájdalma volt, hogy az emigrációból huszonöt év után térhetett haza először, és sem az édesanyja, sem pedig legjobb barátja, Bozsik „Cucu” temetésén nem lehetett ott.  

Mint ahogy az is, amikor a válogatottban Zsengellér azzal zrikálta a fiatal, banánt először látó Puskást, hogy a héját is megetette vele – viccből, persze. Az emlékezetes, ismert anekdoták, történetek mind-mind benne vannak a regényben, és filmszerűen elevenednek meg, nincsenek benne (szerencsére) jegyzőkönyvek és képek. A szöveg imitt-amott picit sántít, nem feltétlenül magyaros a nyelvezet, érződik, hogy ezt nem egy magyar író írta – de talán ettől is különleges, ugyanakkor meg nem moralizál, nem ítélkezik bizonyos történetek és események felett, vagy ha igen, akkor azt fiktív párbeszédekre bízza. Például azt a helyzetet, amikor az 1954-es elveszített vébédöntő után hét évvel Puskás csapattársai, Kocsis és Czibor a Barcelona játékosaiként BEK-döntőt veszítenek. Szintén a berni Wankdorf stadionban, és szintén 3–2-re... Az ebben az időszakban már a Real Madridban másodvirágzását élő, ott is igazi legendává váló Puskás pedig két BEK-döntőn (egyiken nyert, a másikon kikapott az ő csapata is) hét gólt szerzett, és olyan világsztárrá nőtte ki magát, amelyhez fogható ma is kevés van a futball világában. A könyv másik erőssége, hogy Puskást, az embert, a beszólogató, káromkodó, adott esetben nótázó, jótékonykodó, családszerető embert is közelebb hozza az olvasóhoz, mint a lexikonok vagy azok a cikkek, amelyeket az interneten üt fel az érdeklődő.