Az otthontalanság otthona. A nomádok földje, Amerika – és az emberiség

A Francis McDormand (korábban többek között a Fargo és a Három óriásplakát Ebbing határában című filmekből volt ismert) által alakított főszereplő Fern ugyanis többször is hangsúlyozza: nem hajléktalanként él, de nincsen háza, tehát „háztalan”.  A gipszüzem, ahol férjével dolgoztak, a 2008-as gazdasági válság után pár évvel bezárta kapuit, a település elnépetelenedett, még az irányítószáma is megszűnt, ráadásul nem sokkal később a férj betegségben meghalt. Az ötvenes éveiben járó özvegy nem maradhat a szellemvárosban (néha azért vissza-visszajár a raktárban hagyott dolgaiért, valamint azért, hogy az Amazonnál szezonmunkásként, csomagolóként dolgozzon), hanem vesz egy lakásra is alkalmas kis furgont, és útra kel. Alkalmi munkákból él, az út mellett (is) végzi dolgát, esőben, viharban dacol a körülményekkel. Aztán felfedezi azt, hogy a hozzá hasonlók csoportokban, táborokban vannak együtt, és ő is tagja lesz egy ilyen közösségnek.

Visszatérve a hatvanas évekre, nehogy valaki hippi kommunára gondoljon, hanem olyan, főleg idős emberekre, akik mindenüket elveszítették a kapitalizmus és a világon tomboló embertelenség és kapzsiság miatt. Kegyetlen dolgok ezek, iszonyatos sorsok, törések, történetek elevenednek meg este a tűz körül, ahol ezek az emberek beszélgetnek az életről. És nem színészek, nem betanult szövegeket adnak elő, hanem tényleg így élnek, tulajdonképpen amatőr szereplők, akik a saját életüket játsszák a filmben! Francis McDormand-en kívül csupán David Strathairn kivétel, tehát színész közülük.

Kelet-Európában, Romániában és Magyarországon, ahol az emberek nagy többsége saját vagy örökölt lakásban, házban él, nagyon nehéz ezt megérteni, egyáltalán felfogni, hogy vannak a világon olyan emberek, akiknek még lehetőségük sincsen lakáshoz jutni, de nem is céljuk, illetve a szociális háló gyakorlatilag nulla. Ne menjünk most abba bele, hogy itteni átlagkeresetből mikor és milyen körülmények között lesz saját lakás, mert éppen filmrecenziót írunk, nem pedig gazdasági elemzést... De az árkok megvannak, és tovább ásódnak, illetve mélyülnek. Azt, hogy mennyire el vannak szakadva ezek a világok egymástól, a filmben talán az a jelenet szemlélteti a legjobban amikor Fern az autójavításért kölcsönkért pénzéért (pár száz dollár...) pár órára becsöppen egy olyan családba, amelyben a férfiak ingatlankereskedéssel foglalkoznak. Nem, nem értik meg.

A nomádok földjén egy nagyon elgondolkodtató film nemcsak az említett szociális szempontokból. Hagy is gondolkodni, hiszen lassú, szürke, hosszú képek engedik ezt meg (Joshua James Richards operatőr is Oscar-jelölt volt ezért, de nem kapta meg), illetve a film eszméletlenül szép zenéje (Ludovico Einaudi munkája, aki az Életrevalóknak a zenéjét is írta) is elméláztat. Ha már visszatértünk az Oscarra: talán fogalmazhatunk úgy is, hogy ha a tavaly az utálatos, élősködő szegények meseszerű és mégis valós történte vitt mindent a díjkiosztón, idén pedig a szerethető szegények témája. Chloé Zhao egyben vágója is a filmnek, a kínai rendező nagyon kívülálló, nem Hollywood-i „arc”, de biztosan hallunk még róla, ez a nagy siker biztosan továbbviszi. 

korábban írtuk

Élősködők. Hogyan fejjük meg a gazdagokat?

Hát úgy, hogy átverjük őket, befészkeljük magunkat a házukba, és kihasználjuk a naivitásukat. Persze nem ennyire egyszerű az Oscar-díjátadón taroló Élősködők témája, de a napjainkban egyre jobban tapasztalható, a technikával is elősegített „szegénylázadás” nagyon is ott van benne. Majdnem spoilermentes kritika.

De ez is sarkítás egy kicsit, ennél sokkal többről szól ez a film. Emberi dolgok ezek, emberekről, akik közösséget alkotnak a nyomorúságban, és így próbálnak meg túlélni és felfedezni olyan dolgokat az életben, ami elviselhetővé, boldogabbá teszi azt az időszakot, ami még maradt belőle. Nincs végső búcsú, hiszen újra és újra találkoznak, ha pedig valaki meghal, az számukra nem halt meg valójában, mert mindig emlékeznek rá.

Vándorolnak, meg-megállnak, együtt vannak, nevetgélnek, beszélgetnek, megbecsülik és segítik egymást – idilli a kép, de valahol talán ez is a film legmélyebb üzenete: bármilyen baj van, bármekkora a kilátástalanság és a magány, úgyis van egy olyan érzés, ami nem enged el soha, amíg élsz.  

Megmaradni jónak, megmaradni embernek.