Árnyak a vásznon, avagy a meg nem értett zsenik biográfiái

The Doors (1991)

Ha azt mondom, hogy Jim Morrison, rögtön rávágnátok, hogy The Doors. Morrison volt a doors, mint mondani szokták – nem alaptalanul. Jim Morrison azonban több volt egy rocksztárnál, költő volt, kortársai sámánnak látták, saját bevallása szerint ő volt a gyíkkirály. Kusza, mi? Nos, nem a tejtől lett az a fenomén, aki legendává vált, Morrison ugyanis előszeretettel használt hallucinogén szereket, új-mexikói származása pedig igen nagy hatást gyakorolt a művészetére.

Életrajzi filmje, az 1991-ben megjelent The Doors című kaotikus alkotás maga a portré-film megtestesülése, egy elvárása van a nézőnek: megismerni Jim Morrisont, amely célt bravúrosan el is éri a film. A színészi játék külön elemzést megérne, ami talán így is sok mindent elárul, én most a biográfia műfajára teszem a hangsúlyt. Hiszen mi a biográfia? Vallomás saját vagy más nézőpontból egy személy kilétéről.

Az 1960-as, 70-es színvilág, a hippi életstílus, az erkölcstelen élet vászonra vitele teszi a filmet valóban korszerűvé, hitelessé. Nagy ellentétben áll mindez a hazánkban erőteljes brutalista stílust képviselő élettel, azonban behelyezi a nézőt a szabados amerikai álomba.

Tudott a szavakkal bánni, ez tagadhatatlan, filozófiai mélységű gondolatait tanításként adta át rajongóinak, egyfajta vezető, „sámán” lett belőle. És hogy miért fontos ezt így kiemelni? Azért, mert ahogy a film is megmutatja,

De ki is a szóban forgó törzsi vezető? Morrison lelkiismerete. A züllött rocksztári életéből kiragadó hang, ami a már-már kereszténységi jó felé terelné őt, ha hagyná. Morrison előszeretettel írt életről, halálról, a világban benne létről, gyakorlatba azonban nem volt képes a saját elvei szerint élni, így mint egy szektavezér, csak tanított.

Control (2007)

Ezzel valamelyest ellentétbe állítva beszélhetünk a már kevésbé ismert Ian Curtisről. Az egykori Joy Division énekeséről és frontemberéről a 2007-es Control című biográfiai film ad valamelyest hiteles képet a „punk a javából” zenész és költőről. Ahogy a cím is sugallja, Curtis sokkalta összetettebb problémákból merítette zenei énjét: a kontrollból és annak hiányából. A Joy Division énekese ugyanis mentális zavarral küzdő egyén volt, piszkosul fiatalon bekövetkezett halálát is ez okozta, de most nem ez a lényeg.

Nála nem voltak átfedések, végletekben mozgott. Ő vagy kontroljában volt önmagának vagy nem, ezt tükrözte az igen ikonikus rángatózós táncmozgása is, a kontroll hiányában pedig az epileptikus rohamai. Ian Curtis elveszett volt, nem találta helyét a világban, dalszövegei is erről árulkodnak, kuszák, követhetetlenek sokszor, nem érint filozófiai mélységű kérdéseket, csak úgy vannak önmagukban, de ez végeredményben nem baj. A punk-történelembe beleírta bandáját mindazzal a szomorú, sokszor kisfiús elveszettséggel, ami ő volt.

Elvis (2022)

És ha már az én kérdéseiről van szó, az Ian Curtissel szöges ellentétbe helyezhető Elvis Presleyről is érdemes néhány szót szólni. A róla készült 2022-es Elvis című biográfia ugyanis ha valamit teljességgel elért, az a karakterábrázolás, habár a film nem kifejezetten ezt tűzte ki céljául. Elvis hitt magában, hitt a zenéjében, sikerét is ennek köszönheti.

Ez az önbizalom forrásának első osztályú, később jócskán kamatoztatta is, az Elvis című filmből talán ez az önbizalom, a zsigerből jövő tudatos én ábrázolása hiányzott a legjobban. A színészválasztásról szóló vélemények megoszlóak, én ebbe inkább nem mennék bele, több van ennél a filmben. Hiszen ne feledjük: még mindig biográfiáknál tartunk, és ha már életrajz, milyen ember volt Elvis?

korábban írtuk

Nem egy tipikus életrajzi film, inkább hozza a kornak a hangulatát: Elvis

Sokszor csak egy hajszál választja el a színvonalas zenés filmet a giccses és gagyi próbálkozásoktól, mint ahogy abban is nagyon nehéz megtalálni a középutat, hogy életrajzi film egyszerre legyen egy hommage, tisztelgés a főhőse előtt, és legyen őszinte, a valóságból- és nem csak mítoszokból építkező. Az elmúlt évtizedekben Hollywood nagyokat alkotott a zenés életrajzi filmek területén, elég a Piafot, a Judy-t, A nyughatatlant vagy éppen a Bohém Rapszódiát említeni. Ebbe a sorba illeszkedik a látványvilá

Karrierista, hírnévre éhes, drogproblémákkal küzdő, apátlan, születésekor testvér nélkül maradt, így két ember helyett kellett a családdinamikában részt vegyen, mert ezt várták el tőle.

Tehát egy művész lett, aki addig énekelt, míg meghalt, s utolsó fellépéséig tartotta azt a színvonalat, ami tőle elvárt volt. Feltűnhetett eddigre, hogy sok mindennek mások miatt felelt meg, mások vágyainak, igényeinek. Nem tudott azonban kilépni a fojtogató hírnévből, így sem apaként, sem férjként nem állta meg a helyét, de elérte a célját: vászonárnyék lett, akinek zenéje ma is pótolhatatlan.

Bohemian Rhapshody (2018)

Az életrajzi filmek listájáról semmiképp sem hiányozhat Freddie Mercury biográfiája, a Bohém rapszódia sem. Tudom-tudom,

korábban írtuk

Megédesített rapszódia: amit a utódok kiraknak az ablakba

Manapság engedékenyebbek vagyunk egy-egy film hitelességével kapcsolatban, de az HBO által a napokban bemutatott Queen-múvi kicsit mintha túlmenne a határon. Ismét beszédtéma, hát beszéljünk róla: megbocsáthatóan idealizált-e a Bohém rapszódia?

A filmben a Queen frontembere kerül a középpontba jellemének ábrázolása pedig pontosan azt mutatta be, amit a néző várt: a bohém gyermeki ént és a komoly, lírai felnőttet, avagy a rapszódiát. Freddie Mercury szintén maga építette fel karrierét és imidzsét, egy jelenség volt.

Ez 2018-ban be is következett, s egy olyan kép rajzolódhatott ki ezáltal a rajongók szemében a Queen frontemberéről, aki nyughatatlan, mégis békés, aki melankóliával éli az életet, mégis habzsolja azt, aki fél, de mégis cselekszik.

Hogy ezek az emberek, sztárok, fenomének valójában zsenik voltak-e vagy sem, ezt mindenkinek meghagyom útravaló döntésnek. Egy biztos: