Amikor a nyár emlékké válik

Itt az én történetem. Hiszem, hogy egy nyaralás nem az elköltött összegekben mérhető, hanem azokban a történetekben, amelyeket magunkkal hozunk haza. Az apró pillanatokban, amelyek megmaradnak akkor is, amikor a szuvenírek már rég a fiók mélyén porosodnak. A mi dömösi utunk pontosan ilyen volt.

A prépostsághoz menet szakadni kezdett az eső. De még azért sem fordultunk vissza. Mintha próbára tettek volna minket, és mi ki akartunk tartani. És amikor a romok közé értünk, ott állt egy fiatal pap, aki épp ráért, hogy körbevezessen. Égi jelnek éreztem, egyfajta ajándéknak a fentiektől, cserébe azért, hogy nem adtuk fel az utat. És ő mesélt csatákról, királyi trónról és katonai sírokról, ahol a föld még mindig őrizte a harcosokat teljes fegyverzetben. Mesélt a gyűrűről, ami olyan hatalmas volt, hogy három ujjára is ráfért. Nemcsak hallottam, hanem szinte láttam is a múlt óriásait. Közben az eső lassan kopogott a köveken, mintha egy időtlen sirató zúgott volna körülöttünk.

És végül a Fellegvár. A kaptató után a falak mögül kitárulkozó látvány elállította a lélegzetemet: a Duna kanyarulata, a zöldbe öltözött hegyek, a történelem árnyékában álló város. Ott és akkor döntöttem el: Visegrád lesz a kedvenc anyaországi városom. Nemcsak a múlt miatt, hanem mert abban a pillanatban mindazt jelentette nekem, amit egy város jelenthet: erőt, szépséget, biztonságot. És nyugalmat, amit Budapest nem mindig tud megadni.

Apró, de annál mélyebb pillanatok, amelyekben egyszerre volt jelen a kitartás jutalma, a játékosság újrafelfedezése, és a történelemhez való halk kapcsolódás. Egy utazás, ami nem távolságban, hanem bennem tett hosszú utat.

Antal Orsolya, a Nőileg munkatársának története:

Nyaralás, hmmm... Előbb a gyermekkori nyaralós emlékeim között kezdtem keresgélni, de aztán eszembe jutott, hogy talán az éppen tizenegy évvel ezelőtti volt a kedvenc.

Holtfáradtan dőltünk be az ágyba. Tehénbőgés és trágyaszag ébresztett, kacagtuk, hogy otthon vagyunk, pontosabban a csíkmadarasi nagyszüleinknél. Reggelire házi kolbászt, bacont, tojást és zöldséget kaptunk, a kávéba házi tejet… Pár nap alatt megszoktuk a kanyargós utat, jöttünk-mentünk, meglestük a reggel halakat és rákokat válogató halászokat, a parton festegető művészeket, megkóstoltuk a cornwalliak nemzeti gyorsételeként ismert cornish pastyt, a hússal és/vagy zölséggel töltött tésztabatyut, a helyi kávézók és pubok krémleveseit, sajttortáit. A háziakkal keveset találkoztunk, sok dolguk volt a nagy veteményessel és a csaknem kétszáz marhával. Utolsó este kérdezték, hogy milyen nyelven is beszélünk mi egymás között. Magyarul, de Romániából vagyunk? – csodálkoztak, és sorolták: Románia, Bukarest, Erdély, Kárpátok, Dacia stb., Drakula csak valahol a végén volt a sornak, a romániai magyarokról viszont addig nem hallottak.

Bokor Annamária, a Heti Hírmondó munkatársának története:

Mesélhetnék távolabbi desztinációkat megcélzó, tengerparti, flancos nyaralásokról, mégis egy sokkal fapadosabb kiruccanásra visszagondolva érzem azt, hogy túlcsordul a szívem és mosolyra húzódik a szám. Jó pár évet visszautazunk az időben, 2009-be.

Nem volt nehéz a döntés, pár napon belül úton voltunk Magyarország felé (nagybátyám, az unokatestvérem és én). Azelőtt sosem voltam ott, így minden az újdonság erejével hatott.

Ehhez hozzátartozik, hogy van köztünk 18 év korkülönbség, ami első pillantásra is szembetűnő, ha valaki velünk beszélget. Így duplán gyanúsak lettünk. Aztán jött a következő kérdés: hol vannak a csomagjaink? Mondtuk, hogy nincsen más, csak az az icipici hátizsák. Ez végképp betette nála az ajtót – hogyan lehet ilyen kevés csomaggal jönni? Úgyhogy azt mondta, most várjunk, mert utána kell néznie.