Álmomban már szerettelek

A két világ közötti válaszvonalat a történet főszereplői, a fizikailag korlátolt, bénult karú gazdasági igazgató, Endre és a szociális-lelki korlátaival küzdő új minőségellenőr, Mária fokozatosan bontják le, ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és álombeli találkozásaikat, vágyaikat átmentik a valóságba. A nyitójelenet naturalista módon ábrázolja a vágóhíd mindennapjait: húskoncok fityegnek, tetemek lógnak, a padlót beborítja a vér. Ebben a környezetben találkozik a két főhős, akik egy nyomozás keretében történő pszichológiai állapotfelmérés során fedezik fel, hogy közös az álmuk.

Az álomhelyszín az erdő, a visszatérő álomalakok a két főhőst jelképező szarvasbika és ünő. A szarvast gazdag metaforikája, jelképességének rétegzettsége az egyetemes mítoszkészlet fontos szimbólumává avatja. A magyar mondavilágban a csodaszarvas vezette a honalapító Hunort és Magort, az észak-amerikai törzseknél a csillagos ég jelképe, a kelta mitológiában a szarvasistenség, Cernunnos az állatok ura.

A narratíva viszonylagos egyszerűségét ellensúlyozza az érzelmek sokrétűsége, sűrűsége. Miután felfedezik, hogy valami emberi ésszel felfoghatatlan, transzcendentális kapcsolat köti őket össze, és az álom közös titok lesz, Mária és Endre már nem tehetnek úgy, mintha nem lenne közük egymáshoz,

A két szereplő kapcsolatának mélyülését a valóság- és álomdimenzió közeledése kíséri: eltűnik az álom és realitás képei közötti erős kontraszt, inkább reaktívan, egymással kölcsönös összefüggésben jelennek meg, tágabb kontextusban meghatározva ezzel a történet belső ritmusát. A film külön érdeme, hogy nem miszticizálja, magyarázza ezt a kapcsolódást, inkább laza érintkezési pontokat követ. Például az ünő az álomban ugyanúgy távolságtartó a bikával, ahogy Mária a valóságban Endrével, amikor Endre elfordul tőle, akkor szarvasként az álmában egyedül marad. Az álomfunkció is a dinamikának megfelelően alakul át: a kezdetben vágyakat közvetítő szerep megváltozik, ahogy azok lassan átültetődnek a valóságba, az álommunka feldolgozó funkciója kerül előtérbe. A film végén kiüresedik az álom: a szarvasok nélküli téli táj marad csak, jelezve, hogy a szereplők egymásra találásával, az intimitás valós viszonyok közötti megélésével az eredeti álom funkcióját vesztette.

A két főhős felszínen suta, bénázó karaktermaszkjai mögött összetett jellemek rejtőznek. A jelenetek fokozatosan rajzolják ki és árnyalják a jellemeket, a szociális furcsaságok nem válnak a szereplők kizárólagos meghatározóivá, csak jellembeli tartozékok. A mindenre pontosan emlékező Mária mellesleg viselkedészavaros, és autisztikus személyiségjegyei miatt közgúny tárgyává válik a vágóhíd dolgozóinak körében. A film viszont nem hagyja, hogy ez a kórkép definiálja őt, és érzékenyen, kellő humorral és játékossággal szövi bele a helyzetekbe a „tüneteket”. A minőségellenőr, aki számára nagyrészt ismeretlenek a szociális élet társadalmi kódjai, még mindig gyerekpszichológushoz jár, és úgy készül fel a társas helyzetekre, hogy bábukkal előre lejátssza a jeleneteket, dialógusokat képzel el.

Endre karaktere jobban közelít egy sztereotipikusan normális ember képéhez, de érződik, hogy ez inkább tanult, mintsem a lényéből áradó természetes reakció. Ezt az is alátámasztja, hogy egyedül ő képes megértően viszonyulni Máriához, mert megérzi a külső ridegségen, merevségen átütő érzékenységet, sérülékenységet. A mellékszereplők, annak ellenére, hogy a jelenetek egy-egy jellemző tulajdonságukat domborítják ki, nem válnak típusfigurákká, mindenkiben megvillan valami, a karakter dimenzióján túli mélység, érték. Enyedi Ildikó jó érzékkel vegyíti az alapvetően művészfilmes hagyományokból építkező alkotásba a szereplőit leleplező komikumra kiélezett szituációkat: a HR-es papucsférjet, a vágóhídról marhabélszínnel távozó nyomozót, a közös álom feltárása után teljesen összezavarodó pszichológust hibái, esendősége teszi szerethetővé.

A Testről és lélekről halk, bensőséges hangulatú történet, amelyben a nagy egész helyett sokkal inkább a részleteken, a cselekmény helyett az érzelmeken van a hangsúly.