Alföldi gyerek a székelyek között: Esti Norbert

Az Esti Norbert névvel pedig Marosvásárhelyen volt vicces helyzete, hiszen az alkalmazással hívott taxi sofőrje igen kacagtatónak találta az általa „Ești” Norbertnek ejtett nevet – vicces (ugyanakkor tényleg komoly) az is, hogy Norbi magyarországi létére elég jól megtanult románul.

Tanulni jött Erdélybe

„Ajánlották, hogy jöjjek Marosvásárhelyre, az itteni színműre – elterjedt Magyarországon, hogy ez jó és megbízható egyetem. Erdélyben kevesen jelentkeznek helyi fiatalok színművészetire. Ezt részben azzal tudom magyarázni, hogy kevés a kisváros, kevés a művészeti középiskola, illetve nagyon erős annak a hagyománya, hogy az apákról fiúkra száll a foglalkozás – inkább a földdel, a céggel, a családi biznisszel dolgoznak már fiatalon, mintsem a művészettel. Diákokra viszont szüksége van minden egyetemnek, ha helyi nincs, jönnek máshonnan – így volt a mi osztályunk is: tizenegy hallgatóból kilencen (!) voltunk magyarországiak, és csupán ketten erdélyiek. Olyan, mint egy kihelyezett magyarországi egyetem – de hát Budapesten is nagyon sok erdélyi tanul, ez így természetes” – emlékszik vissza arra, hogy Budapestről hogyan vette az utat keletre, Székelyföldre. Vásárhely után Székelyudvarhely következett, negyedév végén látta az álláshirdetést az egyetemen, egyből jelentkezett, felvették.

Ezért jöttem Udvarhelyre – mert itt már ismertek” – vallja a néhány évvel ezelőtti döntésről. Égett a bizonyítási vágy benne.

Úgynevezett álértelmiségi

„Az én habitusom amúgyis ilyen: szüleim elváltak, elkerültem otthonról, valahogy fenn kellett maradni a vízen, alkalmazkodni kellett, s ezt nem lehet úgy, hogy széllel szemben hugyozol, hanem megpróbálod bebizonyítani, hogy igenis te kellesz ennek a közegnek.

Ez a karanténnál ütött vissza, mert ez az adrenalin nem volt meg. Egy idő után jött, hogy mi ez a csend? Hát ki kéne menni a színpadra, kéne taps, kacagás... Ha az ember leáll, akkor ez visszaüt” – mondja ezt az elmúlt hónapokra gondolva.   

Nagy Pál színházigazgatóval volt egy egyezsége Norbinak, aki három évben gondolkodott. „Az elsőben nézzük meg, hogy működök-e a csapattal és a színpadon, a következőben azt, hogy mennyire tudom mélyíteni a kapcsolatomat a társulattal, a harmadikban pedig azt nézzük meg, hogy én mint színész tudtam-e és hova tudok fejlődni. Most járt le a három év, és mondtam neki, hogy szeretnék maradni” – véli a jövőjére gondolva.

– nem arra koncentrálok, hogy feltétlenül családot akarok alapítani. Nem az a cél, hogy innen elmenjek, hanem inkább az, hogy kiépítsek egy olyan szakmai nívót, hogy elhívjanak. Hogy azt mondják: te kellesz nekünk.”