A zavart elmébe zárva

Az apa történetét sokan ismerhetik már az azonos című, 2020-ban bemutatott filmből, melynek főszerepéért (André) Anthony Hopkins Oscar-díjat nyert. A filmet a dráma írója, Florian Zeller rendezte. A csíkszeredai előadás rendezője André szerepét Fülöp Zoltánnak szánta, a lányát, Anne-t pedig Fekete Bernadetta játssza.

A történetmesélés ennél fogva nem lineárisan halad az időben, ugrál a történések között, és még a sorra felbukkanó arcok sem ugyanazok, mint korábban.

Egy nehéz, nyomasztó téma. Az előadás azonban humorban is bővelkedik, a visszatérő elemek – a karóra keresése, az, hogy André a lányának ajánlgatja a szakembert, hisz szerinte nem emlékszik jól a történésekre – lazítják a téma súlyosságát. De ahogy halad a cselekmény, a vicceket úgy hagyja hátra a darab.

A paravánokból álló falakat és a szürke foteleket annak függvényében forgatják, hogy éppen kinek a lakásán vagyunk. A díszlet letisztult, sokszor onnan tudhatjuk, hogy helyszínt váltottunk, hogy más helyre kerül az ajtó. Az elemek viszont ugyanazok, attól függetlenül, hogy hol játszódik az adott jelenet, ezzel is jelezve André fejében levő zűrzavart, aki nem tudja eldönteni, hogy éppen hol van. Van, hogy a saját lakásának mondja a lányáét, van, hogy azt nem érti, hogy hova tűnt néhány berendezés.

Azt is végigkövethetjük általa, ahogy egy ember mentálisan leépül, hiszen fokozatosan veszíti el azokat a karakterjegyeket, amelyek Andrét meghatározták. A humort felváltja a zavartság. Lánya, a gondoskodó és aggódó Anne, türelemmel és csendben viseli apja kirohanásait, túlzott őszinteségét. Fekete Bernadetta letisztult, hiteles játéka együttérzésre sarkall.

Vajon André meghalt és újra találkozhatott rég látott anyjával? Vagy csak elképzelte a találkozást? Mint ahogy az egész történetet is?