A színész többször sír, mint reggelizik

Félelmetes emlékek ezek. A gyerekeim sokszor kérik, meséljek ezekről az évekről, mert nekik ezek olyan hihetetlen dolgok. Mégis volt egy értékrendszer, amit képviseltünk, szembe lehetett úszni az árral. Divat volt nevet változtatni, román iskolába íratni a gyereket, hogy érvényesüljenek, de azért ellent lehetett állni ennek is.

– A magad módján lázadoztál a megkötések ellen?
– Mind a mai napig lázadó típus vagyok. Nem szeretem a megkötéseket, az érv nélküli, buta, öncélú megszorításokat. Csintalan gyermek voltam. Ha nem is szerettem tanulni, de minden rám ragadt az iskolában. Minden érdekelt, és nagyon szerettem játszani.

Még az iskolában történt a következő eset: abban az időben a tanárok néha bántalmazták a diákokat, és az egyik tanárnőnk úgy megrángatta egy kislány fülét, hogy a kezében maradt a fülbevalója. Ezt már nem bírtam elviselni, lehúztam a cipőmet, és a tanárhoz vágtam. Gondolom, csak azért nem dobtak ki, mert jó tanuló voltam…

– Régebben a kolozsvári magyar iskolákban nagy divat volt, hogy mindenkinek opera- és színházbérletet kötöttek. Erre még emlékszel?
– Persze, mind a kettőt megvettük, egyik héten színházba, a másik héten operába mentünk. Emlékszem, ha esett az eső, a kinti cipőt a ruhatárban lecseréltük, nem mentünk be sárosan. Volt ennek egy hangulata, felvettük a szép ruhánkat, készülődtünk, találkoztunk a rokonokkal, barátokkal, beszélgettünk, szóval eseménynek számított a színház- vagy operalátogatás. Gyerekként fogalmam sem volt, milyen előadásokat látok, a nevek még nem mondtak nekem semmit. Színészrajongó voltam, imádtam őket. Később kiderült, jó volt az ízlésem, hiszen már akkor a jó színészeket szerettem meg: Csíky András, László Gerő, Nagy Dezső, Orosz Lujza, Vitályos Ildikó, Panek Kati. Aztán az is kiderült, hogy gyakorlatilag Harag György előadásain nőttem fel. Amikor 1992-ben kétszáz éves volt a magyar színház, és kiállítást is szerveztek, felismertem a fényképekről az előadásokat, rájöttem, hogy láttam őket.

– Több színművész is azt nyilatkozta, hogy már gyerekkorában színész akart lenni. Nálad nem volt ennyire egyértelmű a pályaválasztás.
– Egyáltalán nem volt egyértelmű, én nem készültem színésznek. Fodrász, tanár, atomkutató, sportoló akartam lenni, a színészet sokáig fel sem merült. Szerettem a verseket, az irodalmat, szerettem énekelni, táncolni, és huszonegyvalahány év távlatából azért rájöttem, hogy ez korántsem volt véletlen.

– Mi volt az a szikra, ami a döntést kiváltotta?
– Nem volt ilyen. Német–magyar szakos tanárnőnek készültem, de úgy, hogy eredetileg a német nyelvet utáltam. Olyan némettanárnőm volt, akivel Wagner-operákat hallgattunk, és németül elemeztük, Heine-verseket fordítottunk. Amikor elmentem beiratkozni a filológiára német szakra, előttem a sorban hallottam, hogy mások román színi szakra iratkoznak. Amikor pedig rám került a sor, azt mondtam, magyar színi szak. Akkor indult Kolozsváron, az volt az első év a Babeş–Bolyain 1992-ben.

 – Enyhén szólva hirtelen döntés volt…
– Néztem a listát, kellett vers, ballada, monológ, magyar nyelv, román nyelv, ének, tánc. Elmentem a magyartanárnőmhöz, Csőgör Enikőhöz bejelenteni, hogy bizony nem iratkoztam be filológiára. Nem volt otthon, de a férje, Tibád Levente nagy megkönnyebbülésemre azt mondta: „végre”. Merthogy nem akart befolyásolni: szerinte is jobb megoldás volt a színi.

– Hogyan sikerült a kolozsvári magyar színháznál elhelyezkedni?
– Eléggé kézenfekvőnek látszott Kolozsváron tartani az évfolyamot. Heten végeztünk, a színházban szükség volt statisztákra, mi gyakorlatilag első évtől játszottunk, amikor szükség volt ránk. Teltek-múltak az évek, és az ember lassan rájött, hogy mit jelent a kolozsvári színháznál maradni. Nyilván akkor semmit nem tudtunk, de meg akartuk váltani a világot. Egyszer odaálltam Tompa Gábor igazgató elé, és azt mondtam, nekem csak akkor újítsa meg a szerződésemet, ha tényleg lát bennem valamit, ha úgy érzi, valamit hozzáteszek ahhoz a képhez, amit szeretne itt kialakítani. Azóta is itt vagyok…

 – Időközben kialakult a társulatban egy mag, ami régóta együtt dolgozik. Sosem érezted, hogy váltani kellene, más kihívások után nézni?
– Szerintem minden színész életében felmerül a kérdés, hogy vajon nem kellene-e egy másik színházat is kipróbálni. Óhatatlanul az új emberek új impulzusokat adnak, a kíváncsiságodat ébren tartják.

Szerencsére Kolozsvárra sok izgalmas ember jön – rendezőkre gondolok –, akiktől tudunk tanulni, új kollégákkal bővül a társulat, akiket szerencsés dolog megismerni, általuk is gazdagodik, tágul a világunk. Megéri itt maradni.

– Mit jelent a színésznek az, hogy a színháznál több más nemzetiségű, különböző elképzelésű, stílusú rendező fordul meg?
– Nem tudom, más hogy van ezzel, de én szeretem. Ez a sokszínűség tágítja a látáskörünket. Haladnunk kell a korral, muszáj nyitnunk, megismernünk más embereket, nemzetiségeket, kultúrákat, ízléseket. Tudnunk kell világviszonylatban, hol tart jelenleg a színház. Mi az, ami a ma alkotóit, nézőit foglalkoztatja. Hogy kivel milyen mértékben értünk egyet vagy azonosulunk vele, más kérdés. De hogy lehetőség van több mindent kipróbálni, az nemcsak színészként, de emberileg is nagymértékben gazdagít.

– Az első előadás, amiben a kolozsvári színházban játszottál, Csehov Cseresznyéskertje volt Vlad Mugur rendezésében. Emlékszel még rá?
– Szerintem arra mindenki emlékszik, aki benne volt. Vlad Mugurnak is rengeteget köszönhetek, egy híján minden előadásában benne voltam. Ő maga a Színház volt. Annak ellenére, hogy nem beszélt magyarul, minden hamisságot meghallott. Tudta, mi nem hiteles, mi nem zsigerből jön. Ugyanakkor kegyetlen volt, nem vattázta a lelkünket. Jó iskola volt. Akkor rengeteget sírtam, de most hálás vagyok neki. Borbáth Juli kolléganőm egyébként mindig mondta: Melinda, ezen a pályán többször fogsz sírni, mint reggelizni. Igaza volt, de nem bánom, sőt, mindenért hálás vagyok.