A legendák ködén túl: Faludy mítosztalanított élete

Faludy híres és több kiadást, illetve szövegváltozatot megélt önéletrajzi írása, a Pokolbeli víg napjaim és annak folytatásai – Pokolbeli napjaim után, A Pokol tornácán – ugyan rendkívül szórakoztatóak, ám a történetek egy részéről mára már kiderült, hogy kicsit vagy teljesen másképpen történtek, illetve máshol és máskor. De ettől függetlenül kiváló anekdotagyűjtemény. A költőre jellemző volt, hogy nemcsak életének bizonyos momentumaira emlékezett utólag másképp, hanem verseit és más műveit is folyamatosan újra- és átírta. Nyilván így is örök kedvenc marad, hiszen az általa megvalósított lázadás, meg nem alkuvás, odamondás minden generációban talál szimpatizánsokat, követőket. Ez az életmű, ezek a szövegek a harmincas évek végének háborús közérzetében, az ötvenhat utáni emigráció számára, a nyolcvanas évek fiatal rendszerváltóinak, a kétezres évek elejének kocsmafüstös hangulatában is nagyon sokat mondtak és mondanak ma is. Ha nemcsak olvassuk, hanem meghallgatjuk a Hobo-féle Faludy-lemezt, abból is fantasztikusan átjön a költő korszakokon átívelő, örök mondanivalója. Hobo a nyolcvanas években zenekara műsoraiban rendszeresen játszott, énekelt, szavalt Faludy-féle Villon-verseket (Ballada a senki fiáról, Haláltánc-ballada, stb.).    

s magától az élettől is iszonyatos dolgokat kapott: emigrálnia kellett a harmincas évek végén, a húgát a Dunába lőtték a nyilasok, hazatérve pár év múlva a Rákosi-rendszer híres büntetőtáborában, a recski andezitbányában találta magát, 1956-ban újra emigrált, többek között Londonban, Máltán, Torontóban élt, 1989. évi végleges hazatelepedéséig. Életét azonban nemcsak ezek a nagyobb „lépések” foglalják keretbe, hanem a kisebb, „apró-cseprő” dolgok is: Csiszár Gábor kendőzetlenül, a költő magánlevelezéseibe is betekintve ír házasságairól, szerelmi kapcsolatairól, az emigráció nehézségeiről, amelyeket sok esetben nem feltétlenül a körülmények, hanem Faludy saját maga okozott makacsságával, gyarlóságával. Tény, hogy írásai egy része elveszett, eltűnt, de ez sok esetben az ő hibájából is történt, illetve sok verset az adott körülmények között emlékezetből írt olyanra, amilyen formában újabb köteteibe került. De megtudjuk azt is, hogy a legjelentősebb irodalmi emigráns lap, a hatvanas évek elején Londonban megjelenő Irodalmi Ujság főszerkesztői állásának időszakát is nagyon sok torzsalkodás, konfliktus kísérte – ez korábban és a későbbiekben is jellemezte habitusát, nem lehetett egy könnyű ember. A mai generációk persze csak az életéről és kalandjairól kedvesen mesélő öregembert ismerik a világhálón is megtalálható felvételekből, de mondjuk azt nem, hogy a Villon-átköltések első megjelenésének idején, a harmincas évek végén vagy a Püski-kiadóval (amely a nyolcvanas években jelentette meg az egyik legátfogóbb kötetét) való összeveszése idején milyen lehetett. Ezek a részletek is benne vannak az új Faludy-monográfiában.    

– Faludy 2006 szeptemberében bekövetkezett halála után ugyan jelentek meg posztumusz kötetei, élete és költészete egészen biztosan volt témája egyetemi előadásoknak és dolgozatoknak, ám ilyen jellegű munka nem jelent meg korábban. A cél nem az volt, hogy Faludy önmaga és mások által felépített mítoszát lerombolja, hanem az, hogy – talán a költő születésének 120. évfordulójára – józanul, tudományos módszerekkel helyre tegye a róla kialakult képet, illetve arra ösztönözzön, hogy újra elolvassuk műveit. Mert egy író életművéből mindig írásai a legfontosabbak, Faludy esetében főleg lírája, nem pedig az, hogy mikor és hol mit csinált vagy mi történt vele, s az a történet az évek folyamán hogyan maradt igaz, vagy hogyan változott meg.

Ha mondjuk 1988-at írnánk, iszonyatosan nehéz és kockázatos lenne hozzájutni egy Faludy-kötethez. Ma pedig talán le se kell menni a könyvesboltba vagy a könyvtárba, mert itt van előttünk szinte minden és még annál is több.