Rovatok

Szolgáltatások

Médiatár

Bejelentkezés

Bejelentkezés Facebook-fiókkal

Bejelentkezés Google-fiókkal

vagy

E-mail-cím

Jelszó

Elfelejtette a jelszavát?

Regisztráció

Beállítások

Olvasási mód:

Betűméret:

a a

09:15

Rendőrautónak ütközött, majd bezárkózott a fülkébe egy kamionsofőr – videóval

08:00

Egy este a csillagok alatt a Limesparkban

07:55

Nem bukdácsolnak már úgy románból a székelyföldi magyar diákok

23:25

Tizenegyesek döntöttek Kolozsváron, magabiztosan jutott tovább a Ferencváros

» MÉG TÖBB FRISS HÍR

Havas táj és fagypont alatti hőmérséklet ma hajnalban

Huszonkét éves juhász holttestét találták meg Málnáson

Ma reggeli jelentés: a férfi lábán ejtett sebeket a medve

Orvosira készül Maros megye legjobb magyar érettségizője

Súlyosan beteg fiatal lány családjának szeretnének segíteni

Elfogadta az Országgyűlés az alaptörvény módosítását, megszűnik Sulyok Tamás köztársasági elnök megbízatása

Egyre kevesebb helyen lehet készpénzzel számlát fizetni

Sepsiszentgyörgyön is le kell cserélni az utcanévtáblákat

Gulyás Gergely lemond a Fidesz frakcióvezetői tisztségéről

Új látogatási rend a Szent Anna-tónál

A lázadás konformista romantikája

Hais Dorottya és Gáspárfalvi Dorka, a film gyermek főszereplői

Rédai Attila

2017. április 13., 10:552017. április 13., 10:55

Itt állíthatja be, hogy a Google-találatokban elöl legyen a Székelyhon!

Egymás karkötőit dicsérik a felsős lányok, majd egymásnak odaadják kipróbálásra. Mosolyognak. Ez az a pillanat, amikor a 21. század filmjein szocializálódott néző megfeszül, felkészül a rosszra: most fog kiderülni, hogy mi is az „igazság”. Például hogy nem adják vissza egymásnak a karkötőket. Vagy az egyik kislány maga a megtestesült gonosz, s csak megjátssza magát, hogy az új tanuló kegyeibe férkőzzön, s majd aztán jól elárulja. Zokoghat majd szegény leányka, s mi is, nézők, vele együtt, de tulajdonképpen megnyugodva: igen, mégiscsak olyan rossz ez a világ, mint amilyennek képzeljük.

Deák Kristóf Oscar-díjas kisfilmjében azonban nem ez történik. Azt ugyan nem tudjuk meg, hogy a karkötők visszakerültek-e jogos tulajdonosaikhoz, de igazából nem is ez a lényeg. Sok mindent nem tudunk meg a filmből, amire kíváncsiak lennénk:

ez egy kisfilm, műfaji és terjedelmi korlátokkal, nincs idő árnyalni a karaktereket,

többsíkúvá tenni a történetet. Ahogy a film egy kritikusa írja: nem jön át, hogy valóban egy közösség-e az iskolai kórus, miközben tudhatjuk, hogy a való világban a filmben szereplő osztály egy igazi közösség.

Deák Kristóf rendező és Udvardy Anna producer az Oscar-díj átadón

A Mindenkitől nem kell többet várni és elvárni, mint aminek szánták: egy könnyed, nem túlmoralizáló, de azért mégiscsak felemelő, a történetet filmes eszközökkel kiemelő alkotás, amelyet jó megnézni. Ennyi. Azaz mégsem: vázlatosságában és eszköztelenségében is

megbolygat néhány emléket, feltesz néhány kérdést. Valószínűleg mindenkinek mást.

Nekem a lázadás romantikájáról jutott eszembe a film kapcsán néhány gondolat, kis nosztalgiaízzel a kilencvenes évek elejéről. Akkoriban a lázadás mondhatni divatos volt, bár a lázadó személyiségeket akkor sem nézték szívesen. Még ha az eltelt több mint negyed évszázad hajlamos is a negatívumokat elfeledtetni, én azért a retorziókra is emlékszem: 1991-ben a középiskolában még magaviseleti jegy megvonása vagy akár pofon járt a folyosón a lázadás még túl hivalkodóan hordott jelképéért, a nagy hajért (fiúknál persze), s viszonylag könnyen elérhető kicsapás a túlságosan rebellis szellemért.

Manapság a lázadást – bár hajlamosak volnánk az ellenkezőjét hinni – még keményebben megtorolják, mint akkoriban.

A konformizmus mintha minden mást elhomályosító erény volna.

Jól látszik ez a Mindenki Oscar-díjátadó utáni megítélésében is, amelyben mintha a politikai szekértáborokhoz való tartozás játszaná a legfőbb szerepet. Ha az általunk szimpatikusnak vélt tábornak tetszik a film, akkor nekünk is tetszeni fog. De akkor holtbiztos, hogy akkor az ellentétes tábor tagjai fanyalogni fognak.

A Zsófit alakító Gáspárfalvi Dorka

Olyan ez, mintha mondjuk a Csíki Játékszín egy előadását aszerint ítélnénk meg, hogy a benne főszereplő Kozma Attila az RMDSZ-szel vagy a Néppárttal szimpatizál-e, esetleg az alapján, hogy mit gondol az abortuszról, a migránsokról vagy a melegek házasságáról. Ha felbukkan valami újdonság a közéleti – többnyire virtuális – porondon, mindenki lélegzetvisszafojtva az első árulkodó jelre figyel, amivel jobbra vagy balra lehet tenni képletesen ezt az újságot, s ennek megfelelően szeretni vagy utálni. Mert még belegondolni is rémes, milyen következményekkel járna az, ha valamiről – horribile dictu – saját véleményünk volna.