A láthatatlan láthatósága. Kollázs-előadás Kolozsváron

„Amikor egy előadáson dolgozom, két alapelvet tartok szem előtt: mi az, amit magasztalok, és mi ellen harcolok? A Lát(hatatlan) című előadásban a ma létező bizonyosságok agresszivitásával veszem fel a harcot, és azok sebezhetőségét akarom kiemelni. Úgy látom, a világ egyre határozottabban és felkészültebben foglal állást bizonyos kérdésekben. Ugyanakkor felteszem a kérdést: vajon mindez nem az általánossá vált törékenység eredménye? Arra törekszem, hogy ne elméleteket gyártsunk, hanem érzéseket váltsunk ki. Szilárd meggyőződésem – egyelőre –, hogy a színház egyfelől képes hatékony vészjeleket leadni, ugyanakkor pedig menedéket is nyújt. És még hiszek valamiben: az összes társadalmi álarcunk mögött – amelyeket olyankor öltünk magunkra, amikor a véleményünknek kell hangot adni, állást kell foglalni, be kell sorolni egyik vagy másik táborba –, minden esetben ugyanaz a törékeny valami található: vágyódásunk a jóra, a belső nyugalomra” – nyilatkozta előadása kapcsán a rendező.  

Leta Popescu nem kész szövegkönyvvel érkezett, ez a próbafolyamat közben alakult ki. Az ötlet, szövegek megvoltak, de a konkrét struktúra a színészek „vállára” épül.

Kritikai visszhang

Az előadást jól fogadta a kritika, érdekes módon – talán a rendező nemzetisége miatt is – a visszhang inkább román részről érkezett. „Leta Popescu nem helyezi egymásra a síkokat, világosan elkülöníti őket, és a térbeli elkülönítéshez hozzájárul a rendező által használt színpadi nyelvezet is. Az eszközök ugyanazok, egyik-másiknak a helye sem változik az előadás során. A többi eszköz váltakozása a színpadon (ne feledjük, hogy jelen esetben közéjük értendő a színész teste is, a legfontosabb színpadi eszköz) megkönnyíti az átcsúszást a (vissza)fejlődés egyik szintjéről a másikra.  Az előadás egészében véve egy folyamatos mítosztalanítás, az előítéletek és sztereotípiák lebontása, ugyanakkor azonban finom iróniával kezeli az etnikumközi konfliktus helyspecifikus forrásait (itt elsősorban Kolozsvárról van szó, nem feltétlenül az egész Erdélyről)” – írja Nona Rapotan A modernitás vitája, avagy az egó polifóniája című eszmefuttatásában a Bookhub.ro-n.

Leta Popescu először dolgozott a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, (Lát)hatatlan című előadásával nem csak ő, hanem a kortárs román és magyar költők fiatal generációja is bemutatkozott a nézőknek. Előadásának terve a színház fiatal rendezőknek kiírt pályázatán nyert.