A halottember. Apró rezdülésekből felépített előadás

S noha a darab többszereplős, a Csíki Játékszínben monodráma született belőle. A szöveg adta magát, mert a Nő az, aki a tetemes részét elmondja és az ő szemüvegén keresztül ismerjük meg a történéseket – mutat rá Dálnoky Csilla.

„Eredetileg nem egyedül akartam csinálni, mert sokkal jobb partnerrel dolgozni, és sokkal nagyobb a felelősség, ha egyedül vagy. Szeretek darabokat olvasni, mindig elképzelem, hogy kivel és hogyan lehetne megcsinálni. Aztán persze legtöbbször nem csináljuk meg, de nekem ez egy jó játék.”

Mint mondta, nem ő kereste ezt a szöveget, hanem a szöveg találta meg őt – Boros Kinga által, aki később aztán a dramaturgiai munkában is részt vett –, és amikor elolvasta, rögtön érezte, hogy ezt színre kell vigye. „Olyan, mintha nekem írták volna, nagyon tudtam, hogy ez a szöveg az enyém. De még kellett két év, hogy érlelődjön bennem, hogy mit és hogyan is akarok pontosan. Sok a személyes találkozás a szöveg részleteivel a saját életemből, és azokat előbb fel kellett dolgozzam, hogy rá tudjak nézni ezekre a történetekre, mert ez mindenképp kell ahhoz, hogy színházat csináljak, és ne saját magamat sajnáljam.”

Úgy véli, a darab sok olyan témát érint, amivel ő maga is találkozott, és ami benne van nagyon sokak életébe. És mindez egy olyan környezetbe van beleültetve, hogy biztonságos távolságból lehet nézni, hogy elsőre azt gondoljuk, nem rólunk szól, hanem valaki másról. Aztán jön a felismerés, hogy bizony rólunk is.

Az előadás stúdiókörülmények között zajlik, minimális díszlettel, kellékkel, a hangsúly a finom színészi játékon van. Úgy fogalmazott, nincsenek nagy cselekvések benne, hanem ott van ő és a kis rezdülései, amelyeket a nézők egész közelről láthatnak.

„Ezért nagyon fontos, hogy én hogy érzem benne magam, mit tudok átélni jelenidőileg. Az egy év alatt bennem nagy utat járt be ez a történet. Sok fent-lent pontja van az egésznek, és érdekes látni, ahogy fejlődik bennem az előadás. Amikor találkozom a nézőkkel, és ahogy rá tudok nézni erre az egész történetre, mindig egy kicsit más domborodik ki jobban, mindig egy kicsit máshová kerül a hangsúly. Elég pontosan ki van találva, és én azt a pontosságot követem, ahogy próbák alatt megcsináltuk, mégis egy picit az árnyalatok máshogy csapódnak le. Bennem is érik a történet, a szöveg is, maga az egész, ahogy felépítettük, attól, hogy játszom. És mindig másak a nézők. Vannak fix pontok, ahol így vagy úgy reagálnak, de azért mindig egy kicsit másképp. Az is nagyon érdekes, hogy rögtön a halállal kezdődik, meghalt a férj, következik a temetés, és akkor ugye a nézők tudják, hogy ez egy szomorú dolog, de közben ebben vannak poénok. Finom poénok ugyan, de látom a nézőkön, mert a szemükbe nézek, mert nekik mondom, elég sok mindent látok belőlük, és látom rajtuk, hogy nem mernek kacagni. Persze, van, aki mer, és az jó is, ha megengedik maguknak. Mindenik közönség másképp reagál, és most is mindenik előadás előtt ugyanúgy izgulok, mint az elsők előtt.”