A fotózás mint önismereti út

Igazából a kép egy »fegyver«, ahogy »fegyver« a szó is egy költő, író kezében. Vannak propagandaképek, világpolitikai eseményekhez hozzáragasztott fényképek, készülhetnek tehát ilyen céllal is, vagy utólag, mivel betalál a mondanivalója, fel lehet ruházni mindenféle többlettartalommal. Az én esetemben egyelőre inkább egy parittya, mint egy komolyabb fegyver. Tulajdonképpen egyfajta önismereti utat járok, fényképezőgéppel a kezemben” – reagált a fotográfus a felvetésre.

Az idő az állandó, és az életünk múlik. Az idővel inkább a saját időnk fogy. Az idő, mint fogalom a fényképészetben a legalapvetőbb dolog. Amellett, hogy a fénnyel rajzoljuk meg a képet, tulajdonképpen a másodpercek töredékével tesszük le azokat a kis jeleket a nagy idő folyamán, ami zajlik egyenletesen. Olyan, mintha bevernénk egy-egy szeget. És az expozíció pillanata után már múlttá is válik, már egy fél percre rá múlt, és a képről is úgy beszélünk, mint egy múltbéli dologról. Egyértelmű, hogy a fotográfiában a jelen és a múlt összefügg, viszont én semmiképp nem a múlttal akarok foglalkozni, hanem a jelennel, és a jelent próbálom fotózni. A képek tartalmában lehet utalás a múltra, de nem érzem magam krónikásnak. A fotóművész szó is olyan, hogy a szerényebbek elutasítják, a magabiztosabbak kiírják a nevük mellé. Nem tudom, mi vagyok. Fotózok és fotográfus vagyok.”

De nem kell szembeállítani a várost a faluval, mert egyik sem értékesebb a másiknál. Én Székelykeresztúron maradtam, de gyönyörű falvak vesznek körül Udvarhelyszéken és akár nagyobb sugarú körben. Erdély falvai csodálatosak, és a falusi élet hihetetlen mennyiségű témát kínál.

A másik, hogy a város és a falu nem elválasztható. Ott van a termelés, a teremtés a falvakban, a forrás ott van. Rebesgetve mindenféle globális felmelegedést, tulajdonképpen sokkal inkább a városi ember az, aki jobban ki van szolgáltatva a dolgoknak. Sokkal nagyobb a létbiztonság falun, mert a világ divatjának és hullámainak kevésbé van kitéve, mint a városi ember. Én városon és falun is élek. De nem az a lényege, hogy konkrétan hol lakom, hanem hogy mit élek meg ebből. Élhetek Keresztúron, de egy falusi lélekkel. Az a lényeg, hogy az ember ott, ahol van, jól érezze magát és kibéküljön a sorsával. Az az egyik legkegyetlenebb dolog, amikor városon élünk és vidékre vágyunk, vagy falun élünk és városra vágyunk, és ez az örök boldogtalanság lesz úrrá rajtunk. Én, úgy gondolom, hogy jó helyen vagyok.”

Rengeteg képet nézek a világban, nagyon sok fotósét. Azok az alkotók jönnek be, akiknek gondolati fotográfiája van, és én is igyekszem ezt művelni. Amelyik képben nem találok háttérgondolatokat, elengedem. Az egysíkú fotókkal, amelyek csak szépek, tele a padlás, és azoknál továbbgörgetek.”

A szép számú érdeklődőt vonzó kiállításmegnyitót Lakatos Sándor, Lőrinczi Levente, Palkó Zalán és Veress Lehel zenei közreműködése tette még hangulatosabbá.