A drog biza nem menő. Flea könyve

A könyvespolcomon Sting (Széttört zene), Rod Stewart (Önéletrajz – An Autobiography) és Anthony Kiedis (Chili a sebre) sorakoznak, a magyarok közül a Lovasi Andrásé (Idáig tudom a történetet) és a Presser Gáboré. Ha már Anthony Kiedis szóba került (aki Stingtől és Pressertől eltérően nem egyedül, hanem Larry Sloman segítségével írta meg a könyvét, akárcsak Lovasi, aki Lévai Balázzsal), hát akkor legyen szó most a legjobb barátjáról. Arról az emberről, akivel a Hollywood-i Fairfax Gimnáziumban ismerkedtek össze és azóta is jóban-rosszban együtt vannak. Pontosabban a jóban igen, a rosszban már nem,  mert Flea teljesen lejött a drogokról, Anthony ezen a téren kiszámíthatatlanabb.

Kedvenc írói közül Kurt Vonnegut emelkedik ki, de Bulgakovot, Toni Morrisont és Charlotte Brontë-t is megnevezi – amúgy a több mint 270 oldalas könyvének szinte minden bekezdésében nagyon nevén nevez valamit.

„Teljes tudatában voltam annak, hogy melyek azok a dolgok, amiket szeretek a családomban, például azt a szabadságot, hogy mind meztelenül mászkáltunk a lakásban, hogy Walter zenész volt, a csodálatos jazzt, ami otthon szólt, a megrakott könyves és lemezes polcokat, az életünk bohém vonásait.

– hogy csak igencsak egy ütős bekezdést emeljek ki, hiszen Flea gyermekkori életében minden volt, csak egy pici normalitás és szeretet kellett volna bele...

Walter nevelőapja (aki nagybőgőn játszott) jazz-lemezein nőtt fel, volt Dizzy Gillespie-koncerten gyerekkorában, megtanult trombitálni, iskolai zenekarban játszott, a rockzene pedig később kapta el, már a gimiben, amikor megtanult basszusgitározni és zenekarokban (What Is This, FEAR) kezdett játszani. Elképesztően jók ezek a részek a könyvben, amikor a bulikról, koncertekről ír, illetve a zenésztársairól, például a később (1988-ban) túladagolásban elhunyt Hillel Slovak-ról, aki a Red Hot Chili Peppers egyik alapítója is volt (az ő emlékére írták egyik legismertebb számukat, az Under the Bridge-et).

Mert se szeri, se száma azoknak az igen „tehetséges” pályakezdő zenészeknek vagy művészeknek, akik hihetetlen nagy elánnal vetik bele magukat az életbe, amiről azt gondolják, hogy egyenlő a drogokkal, a tripekkel és mindennel, ami tiltott, ami rossz, ami vagány, s aztán egy nap holtan találják őket egy szállodai szobában vagy egy híd alatt. Flea pedig azért hiteles, mert tinédzserkorában és huszonévesként ő is ezt csinálta nap mint nap – de egy idő után tudott nemet mondani.

Hosszú éveken át követtem el azt a hibát, hogy megpróbáltam elfutni a problémák elől, mire aztán végre megadtam magam, és elfogadtam, hogy a fájdalom áldás is lehet, és megtanultam bízni a szeretet erejében, és hagytam, hogy megváltoztasson. Ha így tesz az ember, a végén sokkal erősebb és kedvesebb lesz, mint valaha volt.”  

(Flea: LSD gyerekeknek – Acid for the Children – A Memoir, fordította Pritz Péter, Helikon kiadó, 2020, 276 oldal)