A darabos és aprólékos között: Imets László különleges fametszetei

– magyarázta. Később egy alkalommal Gyergyószentmiklóson Tarisznyás Márton, a helyi múzeum igazgatója megnézte Imets László munkáit, és azt mondta, ezeket ki kellene állítani. De szakvélemény nélkül nem merte megtenni, viszont éppen ott volt Gy. Szabó Béla, aki megnézte, és azt mondta, nyugodtam kiállíthatja. Ezután már közös kiállításuk is volt. Rajtuk kívül kevesen művelték a fametszést, Imets László szerint ez nem is egy könnyű műfaj. „Tulajdonképpen magasnyomás, azt jelenti, hogy az a rész, amit befestünk festékkel, az kerül a papírra. Fekete alapban dolgoztam, megmunkáltam a lapot, bekentem nyomdafestékkel, arra rárajzoltam, amit akartam, s a fölösleget kiszedtem. Az ex libris készítésével, amely tulajdonképpen egy kisgrafika, sokat kellett dolgozni, nem csak rárajzolni kellett, ki is kellett vésni mindent tükörben, pláne a feliratokat nem lehetett egy az egyben bevésni, mert fordítva kellett rajzolni. Sok pepecselés volt vele, s ezt nem szívesen csinálta senki” – emlékezett.

Márton Árontól kapott papírt

Mint elmondta, abban az időben, amikor az első metszeteket kezdte készíteni, mindenféle papírt kipróbált, de nagyon nehezen ment, mert csak rossz minőségű papírhoz lehetett hozzájutni. Még a Szászsebes melletti papírgyárba is eljárt, hogy ott próbáljon jó minőségű papírhoz jutni, de nem sikerült. „Volt egy ismerősöm a püspökségnél, Erőss Lajos kanonok, aki irodafőnök volt ott, korábban itt volt Taplocán. Kérdezte tőlem, hogy milyen papír kell? Mondtam, olyan, amilyet csak Olaszországban gyártanak, a Fabiano papír, azt ajánlották. Mondta, hogy a püspök úr megy Rómába, és elintézi, de mennyi papír kell? Húsz kiló, válaszoltam.

Próbáltunk utána rendelni, de már ott sem volt. A püspöknek köszönhetem, hogy hozzájutottam ilyen papírhoz, vittem is neki később képeket” – mesélte.

Keresztutak, templombelsők

Az évek során több templom belső berendezésének kialakításában vett részt – akkor már – a megyésítés után – Csíkszeredában dolgozott, a megyei településrendezési osztályon. „A rendszer jóvoltából senki nem volt hajlandó az egyháznak dolgozni. Én, mivel én ilyen alak voltam, hogy nem vettek fel a főiskolára, érzelmileg az egyházhoz közelebb álltam, és mertem. Persze nem nyilvánosan, hanem anélkül, hogy nagydobra vertem volna. Én terveztem sok környékbeli templomnak a szembemiséző oltárát és az új berendezését – az első a csíktaplocai volt, de Csicsóban, Szentimrén, Szentsimonban, illetve távolabbi helyekre is dolgoztam, én készítettem a keresztúti képeket Tusnádfürdőn az új templomban. Annak az a története, hogy a csíksomlyói ferences házfőnök, Écsy János atya egy alkalommal eljött hozzám, és azt mondta, készítsek egy keresztúti sorozatot, mert az, ami a somlyói templomban van, nem tetszik. Kérdeztem, miért? Azt mondta, azért, mert giccses. El is készítettem tizenöt metszetet, mert úgy egyeztünk meg, hogy nem csak az utolsó stáció lesz benne, hanem úgy kerek az egész, ha a feltámadás is szerepel.

– elevenítette fel. De Écsy János váratlanul elhunyt, és a következő házfőnök nem vette át a képeket, mert nem ő rendelte meg. Viszont akkor készült az új tusnádfürdői templom, amelynek plébánosa, Incze Dénes elkérte a nagyméretű képeket, és azok díszítik a teplombelsőt. Imets László később a csíkszeredai Millenniumi templom számára is készített faragott keresztutat, illetve az új kézdivásárhelyi katolikus templomban is az ő munkái láthatók.

Eltiltotta a Szekuritáté

Imets László fametszetei számos kiállításra eljutottak itthon és külföldön, alkotásai az 1980-as években az államhatalom érdeklődését is felkeltették. „Eljött ide hozzám egy szekus, Pârlea nevű, ő azt mondta, hogy történelem szakos tanár, és azt kérdezte, hogy hol van a nyomda? Ez abban az időben volt, amikor még az irodában a másolópapírt is le kellett adni, miután a gépírónő megcsinálta a munkát. Mondtam, itt nyomda nincsen, az én két karom, az a nyomda. Nem hitte el, mondtam, győződjön meg róla, s egy alkalommal nekiálltam, és készítettem egy metszetet, levonatot.

Kérdeztem, mennyire magyarkodás az, ha az ember valamit lerajzol? Azt mondta, többet ne csináljam. Ez egy olyan dolog volt, mintha azt mondták volna nekem, hogy többet ne lélegezzek. Szerencsére ez aztán megváltozott” – emlékezett Imets László.

Elégtételt nyújtott

Az általa is művelt fametszésnek ma nincs követője, szerinte ez már eltűnt. „A valóság az, hogy a fametszet-készítés elég macerás dolog, ma már a technika olyan csúcsokra jutott, hogy nem érdemes vele foglalkozni, pláne a levonatkészítésnek azt a megerőltető, fizikai munkát követelő formáját végezni. Meghaladta a kor, aztán lehet, hogy később még visszajön, mert a festészettel is eljutottunk odáig, hogy az absztrakt irányzat után egyesek ismét elkezdtek festeni a régi módszer szerint, próbálva összehangolni a régit az újjal” – vélekedett.

Azt tartja a legnagyobb elégtételnek, hogy a fametszés révén volt, amivel kitölteni az életét. „

– zárta a beszélgetést a szép kort megért művész.