Magyarok mint állambiztonsági kockázat: kisebbségi lét a Ceaușescu-korszakban

Novák Csaba Zoltán történész, az RMDSZ Maros megyei szenátora kifejtette: a román állam mindig biztonságpolitikai kérdésként kezelte a magyarkérdést, utalva arra, hogy az erdélyi magyarokat kockázati tényezőnek tekinti a hatalom.

A több alkorszakra osztott, huszonnégy éves Ceauşescu-éráról szenvedéstörténeti megközelítésből is lehet beszélni, létezik egy konfliktuskezelő nézőpontja, de figyelembe kell venni a változó hatások nyomán történő fel- és megújuló építkezést – vélte Novák.

A történész szerint az 1965-ben kezdődött Ceauşescu-éra nemzetiségeket érintő gyökerei a kommunista párt 1948-as tézisében keresendők, amelyben a frissen berendezkedett hatalom kijelentette, hogy Románia megoldotta a kisebbségi kérdést. Ehhez képest az 50-es években, Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkár vezényletével elkezdődött az első nagyobb magyartalanítási hullám. Ceauşescu hatalomra kerülésével az ország külpolitikája ugyan látványos és pozitív változáson esett át, itthon azonban a korábbi terror helyett Dej utódja sokkal kifinomultabb és rafináltabb elnyomási eszközökhöz folyamodott.

Ilyen volt például az addig nyílt ellenségként kezelt egyházak megpuhítása, belső bomlasztása.

A sztálini találmánynak kikiáltott Magyar Autonóm Tartomány felszámolásával egy időben a kollektív jogok fogalma egyik napról a másikra kikerült a közbeszédből. Erdélyben elrajtolt az erőteljes asszimilációs program, melynek fontos stációja volt az 1968-as megyésítés, amely a székelység szemszögéből még valamelyest kompromisszumos alapon ment végbe. Ugyanis az egyik változat szerint a történelmi Háromszéket Brassóhoz csatolták volna. A kisebbségek asszimilációját a rendszer elsősorban nyelvváltással, masszív betelepítési politikával és a karrierlehetőségek elvágásával igyekezett elérni.

A megyék megjelenése után kisebb nyitást is lehetett érzékelni: jogi státus nélkül ugyan, de létrehozták a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát, új kulturális intézményeket alapítottak, magyar tannyelvű iskolákat létesítettek.

A 70-es évek derekán újabb fordulat állt be, ekkor már elkezdődött az úgynevezett szisztematizálás, azaz az erdélyi városok arculatának gyökeres megváltoztatása, az épített örökség rombolása. 1984-től súlyosbodott a helyzet, az ország nemzetközi elszigetelődésén túl Nicolae Ceauşescu szabad utat adott a nyílt magyarellenes uszításnak, betiltotta a magyar helységnevek használatát, a magyar kisebbség kifejezést pedig magyar nemzetiségű román dolgozók címkével helyettesítette.

Ez gyorsan három főbb csoportra osztotta a magyarkérdést és az azzal járó gondokat: a határ menti vidékire, a szórványbelire és a székelyföldire.

A magyarság értelmiségi vezetőiről szólva Novák úgy vélte, a párthűség és közösségszolgálat jellemezte őket. A Ceauşescu-korszak vége felé, a 80-as években azonban ezek az emberek sorra kikoptak az állami apparátus vezetéséből. Király Károly és élete utolsó szakaszában Sütő András az ellenállást választotta, Domokos Géza, Bodor Pál, Fazekas János, Huszár Sándor a visszavonulás mellett döntött, míg Hajdú Győző és Gere Mihály továbbra is kitartott a diktátor és egyre hangsúlyosabban magyarellenes politikája mellett. Az értelmiség új nemzedéke, Egyed Péter, Ágoston Vilmos, Szilágyi N. Sándor, Tamás Gáspár Miklós, Szőcs Géza és társaik már nem kerülhetnek döntéshozó pozícióba, ők szamizdatjaik segítségével próbálták hallatni hangjukat.

A marosvásárhelyi történész-politikus kitért Kádár János magyar államfő szerepére is, amely a romániai magyarság szempontjából korántsem mondható sikeresnek. Kádár már az első erdélyi látogatásán két emlékezetes bakit követett el. 1958-ban Kolozsvárra érkezve vonattal arról beszélt a vasútállomáson, hogy milyen jó érzés a kincses város főterén lenni, Marosvásárhelyen pedig kijelentette, jó tudni, hogy a városban magyar nemzetiségűek is élnek. Mindezt egy olyan időszakban, amikor a város lakosságának még egynegyedét sem tette ki a románság.

A Kádár-rezsim tapogatózó politikáját később a mosolydiplomácia váltotta fel, de az is csődöt mondott; a román fél szinte egyetlen ígéretét sem tartotta be. A magyar államfő mindössze 1977 után ismerte fel mindezt, utána már nem is tárgyalt Ceauşescuval: Romániába se látogatott, Budapestre sem hívta. Rájött, hogy távolságtartó politikájával legalább annyira mehet, hogy nem hitelesíti a román diktátort.