És az internet előtt mi volt? Emlékállítás a postának és a postásoknak

Női és férfi postásegyenruhát viselő, embernagyságú bábú, postástáska, bicikli, fogas, azon kétféle esőkabát, mérleg, leveleszsák, értékláda, pad, asztal, az asztalon tárcsás telefon, pecsételők, tinta és tintásüvegek, nyilvántartások, bélyegzők, tollszárak és tollhegyek, ceruzák, itatós, lyukasztó, levelező- és üdvözlőlapok, bélyegek, pénzek, a polcokon újságok, folyóiratok – ez fogad, ha belépünk a gernyeszegi postahivatalba. Az előtérben rendezte be a saját gyűjteményéből a postamúzeumot Deák Anna postatisztviselő, aki lelkesen ismerteti az érdeklődőknek a különböző tárgyakat, az 1970-es, ’80-as években használt postai kellékeket, illetve azt, hogy hogyan született az ötlete mindezt bemutatni, közszemlére tenni.

„Édesanyám a postán dolgozott, ezért aztán otthon mindig azt hallottam, hogy a postáról beszélgetnek. Úgy nőttem fel, hogy nagyon sok időt töltöttem a postán. Oda mentem tanulni, ott írtam a leckéimet, és azt hiszem, hogy közben nagyon sokat tanultam a postáról is” – idézi fel gyermekkorát Anna, aki azt is hozzá teszi, hogy ifjúkorában, mikor elérkezett a pályaválasztás ideje, nem akart postás lenni.

Egy másik felirat a postai szolgáltatások minősége javításának lehetőségére figyelmeztet, ha észrevételeinkkel és javaslatainkkal az „igazgató elvtárshoz” fordulunk. A korabeli zárt sorjegy reklámja vagy a postásmesterség kockázatait ábrázoló plakát, egy egykori, postán használt fekete keretes tükör látható a falon. A barna ruhafogason, amely egykor szintén a postán szolgált, két esőkabát lóg. Az egyik szürke dokk, belseje pedig fekete gumi, vagy műanyag-szerű. Súlyos és merev, amelyben alig lehetett mozogni, nagyon kényelmetlen viselet volt – mutatja Deák Anna, illetve a másikat, a kopottas zöld színűről is elmondja, hogy az valamivel vékonyabb anyagból készült, ám ugyanolyan nehéz volt a viselője számára. És ha már postás viseletnél tartunk, megcsodáljuk és megtapogatjuk a kiállított női és férfi postás egyenruhákat is. „Annak idején kötelező volt az egyenruha viselete” – teszi hozzá kalauzunk. A felső kabát, vagy zakó posztóból készült, a nadrág szövetből. A ruházat gombjain a posta jelképe, a kürt látható. A férfisapkán egy ötágú, vörös csillag díszeleg.

A postások kötelezően egyenruhában dolgoztak, úgy hordták ki a leveleket, újságokat, de azért volt, aki szabályt sértett, még ha nem is súlyosan. A falon látható korabeli fotókon egykori gernyeszegi postások néznek a kamerába. Az egyiken Nagy Ádám, a másikon Kerestély Albert nevét írja. Van egy csoportkép is, amelyen nincsenek nevek, de Anna ismeri valamennyit, azt is, hogy milyen munkakörben dolgoztak. Az egyik férfi posztó bricsesznadrágot visel és csizmát, fölötte az egyenruha, postás zakó, sapka. „Nem volt könnyű biciklivel járni a környező falvakat, a csizma és a csizmanadrág kényelmesebb viselet volt, még ha nem is szabályos” – magyarázza Anna.

Leveleszsák, újságos polc

A hajlított hátú padon ma is jól esik az ülés. Előtte az asztalkán sok levelet, levelezőlapot írhattak, kissé kopottas felülete erről árulkodik. Egy kisebb gyűjtemény az üdvözlőlapokból a falra szerelt polcon látható. Így mutatja be ezeket Anna: „Annak idején sokat leveleztek az emberek. Képes-, vagy levelezőlapot küldtek egymásnak, sok szép gondolatot, érzést osztottak meg egymással, beszámoltak arról, hogy hol jártak, mit láttak. Emlékszem, kisiskolásként kellett vigyünk egy-egy levelezőlapot az iskolába, mert azt gyakoroltuk, hogy hogyan kell megcímezni, megszólítani azt, akinek küldtük a lapot. Én nagyon büszke voltam, mert már tudtam mindezt” – idézi fel gyermekkorát Anna, aki úgy véli, akkor amikor még levélben, vagy levelezőlapon tájékoztatták egymást az emberek, sokkal bensőségesebb volt köztük a kapcsolat.

Az, hogy mennyi levél érkezett a postára, az az asztal mellett található leveleszsák méretéből kikövetkeztethető. A zsákból egy ládába ürítették, majd a Gernyeszeghez tartozó falvak nevével felcímkézett polcokra helyezték, akárcsak az újságokat, folyóiratokat, ahonnan a postások a táskájukba pakolták, hogy kivigyék a címzetteknek.

A zsák mellett egy lakattal zárható deszkaláda is látható, ez volt az értékláda, amelyben vonatra rakták az értékes küldeményeket.

Érdekesség, a sportrajongók számára igazi relikvia az az értesítő, amely a marosvásárhelyi focicsapat mérkőzésére hívja fel a figyelmet. Néhány portré is látható a legjobb focistákról, például Bölöni Lászlóról vagy Hajnal Gyuláról, akik húszas éveik legelején játszottak a csapatban.

A hivatali asztalon két nagy üvegben tinta, illetve több kis tintásüveg. Ezek még eredetiek, a tinta is eredeti bennük – tudjuk meg. A tollszárakat és tollhegyeket is sokat használták annak idején, dobozkában pecsételők, kerekek, hosszúkásak, négyszögletesek. Előttük a pecsétpárna, amire előbb rányomták a pecsételőt, aztán utána a borítékra, bélyegre. „Pontosan kellett nyomni, hogy tisztán látsszon a település neve, a dátum és az óra. Illetve úgy kellett rányomni a bélyegre, hogy azt ne lehessen még egyszer használni” – kaptuk hozzá a magyarázatot is. A papírra, hivatalos iratra, nyilvántartásra tintával írtak, amit az itatóssal nyomtattak le, hogy ne maszatolódjon el a papíron.

Saját gyűjtemény mások adományával gazdagítva

Deák Anna az évek folyamán minden régi tárgyhoz ragaszkodott, nem engedte azokat kidobni. Kérdezgették is tőle, hogy minek őrzi, hisz már semmire sem jók. Ő azonban azt mondta, hogy egy postamúzeumot szeretne berendezni, és ott kiállítani, hogy lássák az emberek, a fiatalok, gyerekek, hogyan működött régebb a posta, hogyan érintkeztek egymással az emberek, amikor még nem volt internet, e-mail vagy okostelefon. „Sokan megkérdik a gyermekek közül, hogy ezen a telefonon lehetett beszélni, hallottuk is egymást?” – idézi fel a mai fiatal látogatók viszonyulását, akárcsak azt, hogy a ’70-es és 80-as években, ha megszólalt a telefon, nem örültek neki a postai alkalmazottak, mert általában hivatalos ügyben telefonált valaki, és akkor románul kellett beleszólni, az meg nem ment könnyen.

A saját gyűjtemény gazdagításához mások is hozzájárultak, levelezőlapot, fényképet, korabeli újságot adományoztak. A múzeum ötletgazdája ezután is szívesen fogad adományba olyan tárgyakat, amely a kis múzeumot gyarapítanák. Mert, mint mondja, szeretne egy telefonközpontot is, és még egy bábut, amely az asztal mellett ülve „fogadná” a látogatókat.