
Székelyudvarhely, Patkó, ünnepség a hetvenes évek elején
Fotó: Balázs Ferenc / archív
A mai majálisok még csak meg sem közelítik azt az érzést, amit mondjuk harmincöt, negyven vagy ötven évvel ezelőtt illett érezni ilyenkor. Szép májusi szellő, lobogó pionírnyakkendők és gondosan befont hajak, beszédek és tapsok, majd délután irány a Szejkére, a Sutába vagy a Sugásba. Élni akkor így kellett, így lehetett, május elsején pedig boldognak kellett lenni gyerekként és felnőttként egyaránt, pláne ha reggel orgonavirág-illat és fúvószene ébresztett, délben pedig lehetett kapni az üzletben sört és néha még virslit is. És akkor most visszaforgatjuk kicsit az idő kerekét...
2021. április 30., 15:242021. április 30., 15:24
„Leveles a május, virágos a rét, / majálisra menni jaj, de csuda szép! / Búzavirág-koszorú, ma senki se szomorú, / ránk ragyog az ég, sejj-hajj, május csudaszép!” – énekeltük egykor, kisgyerekkorunkban, a hetvenes-nyolcvanas években, akkor, amikor a csodálatos aranykor éppen a legmagasabb szintre jutott, és a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom, benne a sokoldalúan képzett emberekkel arra volt hivatott, hogy megadja azt, amire vágyott mindenki: az élet szép, mindenki boldog, és minden a lehető legnagyobb rendben van.
A látszat pedig május elsején jött ki igazán. A kommunizmus több mint negyven éve alatt ugyanis a keleti blokk országaiban nagyjából ugyanaz volt a forgatókönyv: reggel-délelőtt fúvószenekaros ébresztő, azután felvonulás a településen, a nagyobb városokban katonai díszszemle, utána pedig evés-ivás, magunkat jól érezés, sörrel, miccsel a szabad levegőn, a napsütésben.
Bizony, ki volt ez a forgatókönyv találva már meglepően nagyon rég. Például Budapesten a Tanácsköztársaság idején, 1919. május elsején iszonyatos nagy tömeg volt, a mindössze 133 napig élő, márciusban hatalomra került új rendszer azzal is akarta legitimálni magát – a magyar főváros központi részének, a Hősök terének és környékének képe teljesen megváltozott („vörös rongyokba öltözött”) és „szovjetköztársaság boldog proletárjai” több tízezren gyűltek össze.
Székelyudvarhely, Patkó, a dísztribün szemből
Fotó: Balázs Ferenc / archív
Diákok vonulnak fel a a kirándulás előtt Székelyudvarhely „hivatalos” majálisára a hetvenes évek végén
Fotó: Balázs Ferenc / archív
Ez a rendszer megbukott az év nyarán, de a második világháború után Kelet-Európában hatalomra került rendszerek egyszerűen importálták a Szovjetunióban 1927 óta hivatalos ünnepnek számító május elsejét – annyira, hogy az Sztálin 1953-as halála után is megmaradt, csak már néhány évvel később nem a bajuszos diktátor képét kellett hordozni a felvonulóknak, hanem felváltották őt más, régi-új arcok: Lenin, Marx, Engels, majd Gheorghiu-Dej, később pedig Nicolae és Elena Ceaușescu. De Hitler idején, a harmincas években Németországban is hivatalos ünnepnapnak számított, az „übermenschkenek” is ugyanúgy fel kellett vonulniuk a településeken vagy a stadionokban, ahol a Führer dörgedelmes beszédeit kellett hallgatniuk – de utána szabad volt mindenki, ihatott-ehetett.
Székelyudvarhelyi felvonulás a nyolcvanas években a Művelődési Ház előtti tribün felől fényképezve
Fotó: Balázs Ferenc / archív
1951. május elseje, Székelyudvarhely, az Autosport kézilabdacsapatának felvonulása.
Fotó: ismeretlen
Igen emlékezetes Magyarország jelenkori történetében nemcsak az említett 1919. évi budapesti május elseje, hanem az 1957. évi is: a levert forradalom romjain, a golyónyomokkal tele belvárosi épületek között hömpölygött a becslések szerinti több százezres tömeg a Hősök terére, ahol Kádár János, az új rendszer első embere ígért békét és biztonságot – miközben folytak a letartóztatások, a perek és a halálos ítéletek végrehajtása, az akasztások. De a nép, az istenadta nép ettől még igen jól érezte magát a Városligetben, s Kádár, Marosán György, Biszku Béla és a többiek megnyugodhattak: nem fognak megismétlődni az októberi napok...
Nem történt ez másképp Romániában sem, akkoriban – és később is – ugyanúgy felvonulás és naggyűlés, éljenzés volt a műsor, mint például 1986. május elsején. Nem tudva, hogy néhány nappal korábban, április 26-án hajnalban felrobbant a csernobili atomerőmű négyes blokkja, és ezzel megtörtént a világtörténelem legnagyobb atomerőmű-szerencsétlensége, és a radioaktív felhő éppen elérte és jól telibe találta a térséget.
Kilátás a május 1-ről elnevezett strandon, Marosvásárhelyen (1979)
Fotó: Szakács V. Sándor/Azopan
Május 1. strand, Marosvásárhely, 1979-ben. Miután évekig romokban hevert, ma fedett uszoda épül a helyén
Fotó: Szakács V. Sándor/Azopan
A több évtizedes „jószokáshoz” híven emberek ezrei, tízezrei mentek kirándulni, patakban sört hűteni, tűzhelyen szalonnát sütögetni, finom forrásvizet inni. Mit sem tudva arról, hogy ami éppen megjött a levegőben, az nagyon veszélyes, és évtizedek múltán is hatással lehet az emberi egészségre. Az akkori szovjet propagandagépezet ugyanis mindent elhallgatott, úgyszintén a szocialista államok sajtóorgánumai, mert olyan időket éltünk akkor, amikor a fennálló rendszer hibáinak, mulasztásainak eltitkolása sokkal fontosabb volt, mint a lakosság egészsége, illetve élete.
Május 1-jei felvonulás a marosvásárhelyi ligeti stadionban 1963-ban
Fotó: Szakács V. Sándor/Azopan
A rendszer üzenete mindig is egyértelmű volt: az úgynevezett békét, a biztonságot propagálta május elsején és a többi ünnepnapon, miközben politikai foglyok ezrei sínylődtek a börtönökben, a jólétet és jóllakottság érzését mutatta, miközben (főleg a nyolcvanas évek Romániájában) mindennapi gond volt az élelem beszerzése, illetve a szép jövőképet rajzolta, miközben szinte minden ember érezte és tudta, hogy ez a rendszer így és ilyen körülmények között nem sokáig fog már életben maradni.
Ám az együvé tartozás érzésére, az akolmeleg biztonságára, a jólétre, a nagy, közös boldogságra mindig is vevő volt a nép, emiatt – és a különböző rendszerek erőszakossága miatt – ezt fenn lehetett tartani, sőt a rendszerváltások után is (átalakítva, átfogalmazva), de tovább lehetett a tömegeket mozgatni május elsején.
Ünnepi menet valamikor hatvanas években, Marosvásárhelyen
Fotó: az Erdélyi Fotográfiai Múzeumért Egyesület archívuma
Miccsel, ingyensörrel, politikai beszédekkel, hátbaveregetésekkel, közelséggel – mert ahogy Kádár és Marosán is „vegyültek a néppel” 1957-ben és később, úgy a helyi polgármester vagy a fővárosból leutazott „nagy ember” is együtt sörözik ilyenkor az „egyszerű emberrel”. Megfigyelhető, hogy a rendszerváltás utáni évtizedekben, illetve azokban az években, amikor helyhatósági választásokat tartanak, a városi, falusi, egyáltalán települési közös majálisok lufija sokkal nagyobbra és magasabbra van felfújva.
A jól sikerült, napsütéses, sörös-kolbászos majális pedig pontosan azt az illúziót nyújtja át, amit ő elvár. Azt, hogy az ő élete, az ő léte is fontos valakinek vagy valakiknek.
A cikk először a Székelyhon napilap Liget című életmód-kiadványában jelent meg 2021. április 30-án.
Egy év, amelyben művészek, gondolkodók, zenészek, tanárok, alkotók és közösségépítők szólaltak meg. Hagyományról és jelenről, hitről és kételyről, személyes sorsokról és közös élményekről – a Liget interjúinak esszenciája.
Az új év kezdetén érdemes megállni egy pillanatra, visszatekinteni a természet adta ajándékokra, és néhány újévi fogadalmat tenni, amelyek a figyelemre, a tiszteletre és a természet szeretetére szólítanak.
Kiállítások, könyvbemutatók, koncertek, színházi előadások és közösségi események formálták az évet. A Liget kulturális áttekintője hónapról hónapra idézi fel azokat a pillanatokat, amelyek megmutatták: a kultúra él, kérdez és összeköt.
Emlékszem egy ifjúkori, magányos szilveszterre, még valamikor a kilencvenes évek elejéről. Éjfél előtt pár perccel felkaptam magamra a kabátot és kisétáltam a kertünk végén áthaladó vasúti töltéshez.
A leghétköznapibb, legmegszokottabb, ugyanakkor a legcsodálatosabb gyümölcs tájainkon is az alma, amelynek kultúrtörténete, gyógyhatása és gasztronómiai felhasználása is sokrétű.
A karácsonyi bőséges menük után jól esik egy kis húsmentes frissesség. Ez a napi étrend könnyed, mégis tápláló fogásokkal segít tehermentesíteni a szervezetet, miközben ízekben és tápanyagokban továbbra sem kell hiányt szenvednünk.
Ha szeretjük a savanyú káposztából készült fogásokat, ez is nagy kedvencünk lesz. Köretként és egytálételként is kiváló.
A gyulai Százéves Cukrászda korábban is megkerülhetetlen pontja volt a viharsarki városnak, az idén elnyert Magyarország Tortája cím pedig csak még több vendéget vonz az 1840 óta működő létesítménybe.
A Long Story Short nem akar szerethető lenni, inkább marad „igazi”. Raphael Bob-Waksberg új animációja a gyászt, a családi múltat és a zsidó identitást nem lineáris időben, hanem érzelmi pontossággal rendezi egymás mellé.
szóljon hozzá!