Kétélű fegyver: a dicséret. Hogyan dicsérjünk helyesen, hogyan kritizáljunk építően?

– fűzi hozzá. Ugyanakkor abban látja egy másik akadályát annak, hogy nehezen fogadjuk be a dicséreteket, hogy az nincs összhangban az önértékelésünkkel. Azaz, az amit gondolunk magunkról, távol van attól, amit mondanak, és emiatt elfogadhatatlannak tűnik. Könnyebb eltolni magunktól, mint változtatni a magunkról kialakított képen.

– nyomatékosít a szakember. Mint fogalmaz, az önbizalmunk építésének kulcsa a visszajelzések adása, kapása, befogadása főként gyerekkorban. De természetesen a reális önbizalomhoz reális, hiteles visszajelzések kellenek.

Dicsérjünk okosan

Nem jó nevelési elgondolás – hívja fel a figyelmet – , hogy ha a gyereket sokat dicsérjük, lesz önbizalma. „Nem a sok dicséret, hanem a helyesen, tudatosan használt dicséret az egészséges önbizalom kulcsa. Az is fontos, hogy

A dán nevelési szokások szerint ők nem csak megdicsérik a gyereket, hanem beszédbe elegyednek a gyerekkel az elvégzett munka kapcsán. Megkérdezik, hogy mit csinált, hogyan valósította meg, miért úgy gondolkodott, és megerősítik abban, amit jól csinált. Itt a pozitív visszajelzés mellett az őszinte érdeklődés, és a beszélgetéssel alakuló kapcsolat, ami tovább motiválja a gyereket, és építi az önbizalmát.” Ha nem megfelelő módon használjuk a dicséretet – fűzi hozzá –, kétélű fegyverré válhat. Például túlzott dicséret túlzott önértékeléssel rendelkező, énközpontú felnőttet formál, akinek személyisége infantilis és labilis. „Ha pedig önértékelésünk súlypontja kívülre, a külvilágba esik, mindig kintről várjuk a megerősítést, csak arra építkezünk, akkor a motivációink, teljesítményünk mindig a külső megerősítésekhez kötődik majd.”

Épít vagy rombol a kritika?

A pszichológus azt mondja, igazából a kérdés úgy tevődik fel, hogy tudunk-e úgy megfogalmazni kritikát, hogy a másik ember ebből építkezni tudjon, ne romboljuk, ne érezze, hogy támadjuk, és védekeznie, magyarázkodnia vagy visszatámadnia kell. „Érdemes kiemelni az »én-közlések« hatékonyságát a kritika megfogalmazásában. Ha azt fogalmazzuk meg, hogy a másik viselkedésében mi a bántó számunkra, milyen érzést vált ki belőlünk, sokkal hatékonyabb, mintha minősítenénk az ő viselkedését. Például tanárként nem azt mondom, hogy »Te folyton elkésel, szégyelld magad«, hanem megpróbálok úgy fogalmazni: »Amikor késve érkezel, számomra zavaró, megszakítod a munkát, lemaradsz dolgokról. Kérlek, legközelebb próbálj meg időben beérni.« Az utóbbi talán kedvezőbben hat a jó irányú változásra” – pontosít.

Ezzel biztosítom az önbizalma megtámogatását, és ez könnyebbé teszi a változást, változtatást. Ugyanakkor arra is rávilágít, hogy a kritika befogadhatóságát a két ember közötti kapcsolat minősége is meghatározza. Elfogadhatóbb az a kritika – magyarázza – amelyet olyan embertől kapunk, akivel kölcsönös bizalmi kapcsolatunk van. „Ha tudom, hogy az adott személyben megbízhatok, jó szándékkal van irántam, akkor könnyebben veszem a fáradságot, hogy beépítsem a visszajelzését, és változtassak a nemkívánatos viselkedésemen. Mind a hiteles dicséretre, mind az építő jellegű kritikára szükségünk van a kiegyensúlyozott élethez, és az sem mindegy, hogy kitől, mikor és milyen szándékkal kapjuk” – hangsúlyozza.