Kell vagy nem? S ha igen, milyen legyen? Egyenruha divattervezői szemmel

De olyan is, ahol az iskola jelképeivel, logójával ellátott egyenpóló vagy nyakkendő viselése hivatott jelezni, hogy melyik oktatási intézményhez tartoznak a diákok. A legtöbb helyen a tanárokkal, szülőkkel és diákokkal közösen döntötte el a tanintézmény vezetősége, hogy milyen színű, típusú, stílusú egyenruhát hordjanak a tanulók, a diákok megszokták, sokan szeretik is viselni. Van olyan iskola, ahol már kialakult olyan rendszer is, hogy a nagyobb diákok jelképes összegért továbbadják a már kinőtt uniformist kisebb társaiknak. Némely tanintézmény vállalta, hogy a szociálisan hátrányos helyzetű gyermekeknek az iskola biztosítja a kötelező darabokat, de a legtöbb esetben a szülő fizeti gyermeke egyenruháját (amelyből legalább két rend kell egy tanévben), és ez egy két-három gyermekes család büdzséjét igencsak megterheli. Olyanról is van tudomásunk, ahol a szülői felháborodás és tiltakozás vetett véget az egyenruha kötelezővé tételére vonatkozó elképzelésnek.

Ezzel kapcsolatban viszont az az érzésem, hogy ez képmutatás. Lehet, hogy nem ebbe az irányba kellene menjen a világ, hogy nem ízlést formálunk, hanem diktálunk. Ha ez az indíttatás, akkor miért nem fektetünk hangsúlyt a vizuális nevelésre, arra, hogy egy valós ízlés alakuljon ki? Egy egyenruha azt jelenti, hogy mind egyformák vagyunk. Nyilván le lehet ezt is fordítani egy szép vizuális nyelvre, inkább csak a háttérgondolatot kérdőjelezem meg” – sorolta aggályait a divattervező. Úgy véli, ha egy-egy alkalomra szánják csupán, akkor a köztes megoldásokat is meg lehet próbálni: fekete-fehér öltözet valamilyen jelzésértékű darabbal, nyakkendővel, kitűzővel, amely kapcsolódik az iskolához. Viszont további gyakorlatias kérdések merülnek fel akkor, ha az egyenruhát mindennapi használatra szánják: milyen ruhadarabok kellenek egy őszi-tavaszi, illetve egy téli öltözethez? Ki finanszírozza ezt, hány rend egyenruha kell egy növésben lévő gyereknek egy tanévben, hogy az év elején ne legyen túl nagy és tanév végén már ne legyen túl rövid, szűk, kicsi?

Mert vajon egy felnőtt tudna-e mindennap ugyanabban a ruhában azonosulni a kollégáival, és azt mondani, hogy ettől ők egyek? Ezért képmutatás, ha ezt a csapatérzést az egyenruhával próbáljuk megoldani. Kezdjük valahonnan máshonnan, és ha már megvan, akkor lehet, hogy a ruha igényből születik meg, anélkül, hogy ezt kívülről, felülről valaki ráerőltetné a diákokra. Az iskola olyan hely kell legyen, ahol építkezik a diák, és ahol egy közösség belülről formálódik jóvá.”

Ing, zakó, szoknya, nadrág

Arról, hogy mégis milyen lehetne egy általa elképzelt egyenruha, kifejtette, mindenképp trendfüggetlen, a klasszikus vonal kell meghatározó legyen. Az egyenruha darabjai között lehet egy hosszú és egy rövid ujjú ing, a fiúknak hosszú- és rövidnadrág, a lányoknak szoknya és nadrág.

– mutatott rá a divattervező. Hozzátette, azért nehéz csupán dizájnerszemmel nézni mindezt, mert nagyon fontos a kliens, az, aki viselni fogja az egyenruhát. Fontos, hogy ki az, aki ezt fel tudná venni és azt érezné, hogy ez képviseli őt. „Egy ruha mindig egy eszköz, sosem cél. És ez általában az iparművészetnek a jellemzője, a divat pedig egy iparművészeti ág, ahol mindig kell érezni a felhasználót, a klienst. Itt meg kell kérdezni azt, aki a megrendelő – jelen esetben, aki eldöntötte és fizetni fog érte –, és azt, aki a végfelhasználó, vagyis a diák, aki viselni fogja. Ez egy hármas beszélgetésnek kellene a végeredménye legyen. Semmilyen más út nem egészséges.”