Rovatok

Szolgáltatások

Médiatár

Bejelentkezés

Bejelentkezés Facebook-fiókkal

Bejelentkezés Google-fiókkal

vagy

E-mail-cím

Jelszó

Elfelejtette a jelszavát?

Regisztráció

Beállítások

Olvasási mód:

Betűméret:

a a

21:05

Csak vállalt névvel lehet panaszt emelni a helyi rendőrségre Székelyudvarhelyen

21:00

Az új edzővel a kispadon nyert szoros csatát Déván a Marosvásárhelyi VSK

20:27

Közösségben az időskor is ünneplésre adhat okot

20:10

Visszakapaszkodott a Sepsi-SIC, pontot mentett a címvédő ellen

» MÉG TÖBB FRISS HÍR

Nyilvánosságra került egy térfigyelő kamerás felvétel a halálos frontális ütközésről

Tizenhét éves lányt találtak felakasztva

Legyen otthon készpénz legalább három napra – konkrét összeget is javasolnak

Székelyföldről származó, magyar nemzetiségű román állampolgárokat fogtak el egy nemzetközi akció révén – videóval

Hiába volt magyar a nagymamája, attól még belerúgott egyet a magyarokba az AUR tanácsosa

Parkolási bírságok és közbiztonsági gondok: gyűlést tartottak a csíkszeredai Fürdő utcaiak

Legyen otthon készpénz legalább három napra – konkrét összeget is javasolnak

Hiába volt magyar a nagymamája, attól még belerúgott egyet a magyarokba az AUR tanácsosa

AUR-os tanácsos zuhant le egy kisrepülővel egy katonai egység közelében – videóval

Kelemen Hunor szerint ki kell mondani: nehéz tél vár ránk

„Pont, mint az anyám!” A belénk ivódott családi minták

Az anyáinktól hozott minta rányomja bélyegét a nőiességünkre, de a párkapcsolatunkra is

Fotó: 123RF

Családi minták. Észrevétlenül belénk ivódnak, mozdulatainkban, reakcióinkban visszük magunkkal, ott vannak a szívünkben, a fejünkben. Ott vannak akkor is, amikor zsigerből reagálunk egy adott szituációra, majd rájövünk, hogy úgy viselkedtünk, mint a szüleink. Saját sorsunkat alakítjuk, vagy anyáink, apáink sorsát örököljük? Hogyan hagyhatjuk magunk mögött a nekünk nem tetsző szülői mintákat? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Antal Ildikó egyéni-, pár- és család-pszichoterapeutával.

D. Balázs Ildikó

2022. február 02., 17:462022. február 02., 17:46

Azt szokták mondani, hogy már az anyatejjel magunkba szívjuk a különböző mintákat – reagál Antal Ildikó, aki szerint például utánzással tanuljuk meg az anyai, női, feleségi viselkedésnormákat, amelyek bizonyos helyzetben aktiválódnak, azaz a minták automatikusan előjönnek a tudatalattiból.

„Hiába fogadtuk meg magunknak, hogy nem leszek olyan, mint az anyám, vagy mint az apám, akkor is olyan leszek, mert ez bennem van, ezt láttam, ezt tapasztaltam, és ezeket tudom működtetni. De ez nem baj. Az a fontos, hogy észre tudom-e venni, hogy adott helyzetben olyan voltam, mint ők. Nem akartam érzelmileg zsarolni, de mégis azt tettem. Mert a megváltoztatásnak az az első lépése, hogy észreveszem. Nagyon lényeges, hogy vegyük észre, pont azt csinálom, ami nekem gyermekként nem tetszett az anyámmal kapcsolatosan, és akkor minden bizonnyal a gyermekemnek sem tetszik, s ha lehetséges, keressek egy más viselkedési formát” – magyarázza.

Milyennek látjuk magunkat, szüleinket?

A szakember szerint, tudatosul vagy sem, de az anyáinktól hozott minta rányomja bélyegét a nőiességünkre, s ezáltal a férfiakkal való kapcsolatunkra is. Milyen nőnek láttuk anyánkat? Nőies, adott magára, önérzetes, reális önbizalommal és énképpel, vagy alárendelődő szerepben, alacsony önértékeléssel, netán kapitány szerepben, eltúlzott önértékeléssel? És az anyai minta tükrében milyennek látjuk magunkat? Jó az önbizalmunk, reális az énképünk, elégedettek, boldogok vagyunk, hogyan viselkedünk? Ugyanakkor milyennek láttuk szüleinket mint házastársak? Szerető, egymásra figyelő pár, akik értékelték, tisztelték egymást, időnként kiruccantak ketten, megvitatták konfliktusaikat, vagy szótlanok, feszültek voltak, nem foglalkoztak egymással, elhanyagolták a házasságukat, netán vitatkoztak, verekedtek, veszekedtek, nem értékelték egymást? Ennek tükrében, milyennek látjuk a kapcsolatunkat?

„Mindannyian otthonról érzelmi traumákkal, hiányokkal, sérülésekkel érkezünk, és ez mindenkire érvényes, mert a mi társadalmunk a túlélésre volt berendezkedve, és amikor a túlélésen van a hangsúly, akkor az alapvető szükségletekre – egzisztenciális, fizikai, anyagi – figyelünk.

Így maradtunk az érzelmi hiánnyal és negatív élménnyel, ami bizonyos helyzetekben aktiválódik, és képesek vagyunk rávetíteni azokat a társunkra, tőle várva a hiányok kielégítését.

Felnőttként elég gyakran olyan eszközökkel próbáljuk megszerezni a másik figyelmét, szeretetét, amelyek gyermekkorunkban jól beváltak. Ilyen volt a hiszti, a dac, a duzzogás, követelőzés. Vagy olyan eszközökkel, amelyeket ellestünk a szülőtől, elkezdünk bántani, mártírkodunk, áldozatként jelenünk meg. Ellenben ha gyerekként ezekkel el is értük a céljainkat, felnőttként már biztos, hogy nem fogjuk elérni, sőt kifejezetten káros” – figyelmeztet a szakember.

Családi mintázataink rabságában

Gyermekkorban alakulnak ki alapérzelmeink és viselkedési mintázataink, de ahhoz, hogy ne ezek rabságában éljünk, ki kell alakítanunk egy újfajta felnőtt viszonyulási módot tapasztalatainkon, élményeinken keresztül, vagy máshonnan kell a mintát átvenni, ehhez pedig önismeret kell. Nagyon fontos ugyanis, hogy tényleg ismerjük-e magunkat, tudjuk-e, hogy mit miért csinálunk, tudjuk-e érzelmeinket szabályozni, indulatainkat lehűteni. Ha pedig észrevesszük, hogy a korai (gyermeki) kapcsolati mintákat ismételjük, ne egymást hibáztassuk, hanem nézzünk magunkba.

„Sajnos sok esetben párkapcsolatunkban újraéljük, újrateremtjük – nem tudatosan – az elfojtott érzelmi sérüléseket és hiányokat.

Az aktuálisan megélt negatív élményeinkért legtöbbször a társunkat hibáztatjuk, képesek vagyunk rávetíteni a gyermekkori élményeinket, érzelmi hiányainkat, és tőle várjuk ezek kielégítését. Ezáltal tudattalanul őt befolyásoljuk, mert reakcióink hatására ugyanúgy kezd viselkedni, mint annak idején a szüleink, ami természetesen tovább fokozza szorongásainkat, indulatainkat. Helyükre kell tudni tenni a dolgokat, tudatosítanunk kell, hogy igen pl. az apám nem figyelt rám, de ettől én még egy értékes, szerethető ember vagyok, s a férjem nem azért nem figyel, mert nem lennék értékes, hanem csak azért, mert foglalt” – érzékelteti egy példával mondanivalóját Antal Ildikó.

Antal Ildikó egyéni-, pár-és családpszichoterapeuta

Fotó: D. Balázs Ildikó

S adódik is rögtön a kérdés: hogyan vesszük észre, hogy a jelenben a gyerekkori sérüléseink aktiválódtak? Például abban – válaszolja –, hogy aránytalanul intenzív, heves érzelmeket, indulatokat, szorongásokat vált ki egy adott helyzet. Ilyenkor kell alkalmazni az önreflexiót.

Ne követeljük a lehetetlent...

„Önmagunk vagy társunk szidalmazása helyett arra érdemes választ keresnünk, hogy mi dühített fel ennyire, mi hozott ki a sodromból, mi fájt, mikor és ki kapcsán éreztem ezt a szorongást, düht, indulatot. Ha ezekre a kérdésekre megkapjuk a választ, eljuthatunk oda, hogy a mélyebb gyermekkori tudattalan tartalmakat megtaláljuk, s átdolgozzuk. Tehát ha gyerekként nem kaptam meg, amire szükségem lett volna, hiába szeretném most a férjemen keresztül helyrehozni, mert nem fog menni.

Fontos az önismereti munka, mert társunktól bármikor el tudunk válni bizonyos okokból, de magunktól soha. S ha magunkban nem dolgoztuk ezt át, akkor egy következő emberrel ugyanezeket a köröket fogjuk futni.

Az átdolgozás, változtatás hiánya pedig olyan, mintha megakadt volna a lemezjátszó. Életünk végéig ismételjük a rosszul berögzült mintákat. Követeljük társunktól a teljesíthetetlent, a korai érzelmi hiányaink feltöltését. Felnőttként már nem hivatkozhatunk szüleinkre, a mi dolgunk átdolgozni az otthonról hozott csomagot. Ők is csak azt adták tovább, amit adni tudtak, amit ők is kaptak, tanultak az előző generációktól. Felnőttként már megnézem a másik szempontját, és azt is figyelembe vesszem. És nem a szüleink útján járunk, hanem új utat építünk” – hangsúlyozza ki.