„Pont, mint az anyám!” A belénk ivódott családi minták

Felnőttként elég gyakran olyan eszközökkel próbáljuk megszerezni a másik figyelmét, szeretetét, amelyek gyermekkorunkban jól beváltak. Ilyen volt a hiszti, a dac, a duzzogás, követelőzés. Vagy olyan eszközökkel, amelyeket ellestünk a szülőtől, elkezdünk bántani, mártírkodunk, áldozatként jelenünk meg. Ellenben ha gyerekként ezekkel el is értük a céljainkat, felnőttként már biztos, hogy nem fogjuk elérni, sőt kifejezetten káros” – figyelmeztet a szakember.

Családi mintázataink rabságában

Gyermekkorban alakulnak ki alapérzelmeink és viselkedési mintázataink, de ahhoz, hogy ne ezek rabságában éljünk, ki kell alakítanunk egy újfajta felnőtt viszonyulási módot tapasztalatainkon, élményeinken keresztül, vagy máshonnan kell a mintát átvenni, ehhez pedig önismeret kell. Nagyon fontos ugyanis, hogy tényleg ismerjük-e magunkat, tudjuk-e, hogy mit miért csinálunk, tudjuk-e érzelmeinket szabályozni, indulatainkat lehűteni. Ha pedig észrevesszük, hogy a korai (gyermeki) kapcsolati mintákat ismételjük, ne egymást hibáztassuk, hanem nézzünk magunkba.

Az aktuálisan megélt negatív élményeinkért legtöbbször a társunkat hibáztatjuk, képesek vagyunk rávetíteni a gyermekkori élményeinket, érzelmi hiányainkat, és tőle várjuk ezek kielégítését. Ezáltal tudattalanul őt befolyásoljuk, mert reakcióink hatására ugyanúgy kezd viselkedni, mint annak idején a szüleink, ami természetesen tovább fokozza szorongásainkat, indulatainkat. Helyükre kell tudni tenni a dolgokat, tudatosítanunk kell, hogy igen pl. az apám nem figyelt rám, de ettől én még egy értékes, szerethető ember vagyok, s a férjem nem azért nem figyel, mert nem lennék értékes, hanem csak azért, mert foglalt” – érzékelteti egy példával mondanivalóját Antal Ildikó.

Az átdolgozás, változtatás hiánya pedig olyan, mintha megakadt volna a lemezjátszó. Életünk végéig ismételjük a rosszul berögzült mintákat. Követeljük társunktól a teljesíthetetlent, a korai érzelmi hiányaink feltöltését. Felnőttként már nem hivatkozhatunk szüleinkre, a mi dolgunk átdolgozni az otthonról hozott csomagot. Ők is csak azt adták tovább, amit adni tudtak, amit ők is kaptak, tanultak az előző generációktól. Felnőttként már megnézem a másik szempontját, és azt is figyelembe vesszem. És nem a szüleink útján járunk, hanem új utat építünk” – hangsúlyozza ki.