Száz éve ugyanolyan: könyvkötő műhely a Sáros utcában

„Bernády bácsi” – így emlegeti a néhai legendás polgármestert Krón Ernő, aki azt is elmeséli, hogy minden héten megállt a kapujuk előtt a városvezető, és hozott néhány beköttetni való könyvet „apukához”, vagy a már elvégzett munkának a díját.

Ottjártunkkor meg is mutatja, hogy melyik az a kilincs, amelyet az egykori városépítő polgármester hetente megfogott a Sáros utcában. A könyvek, amelyeket ott kötöttek a múlt század első évtizedeiben, ma a Kultúrpalotában sorakoznak Bernády György emlékszobájában a polcon. Az is előfordult, hogy „apuka”, vagyis idősebb Krón Ernő a fiát, „Öcsit” küldte el Bernády Szentgyörgy utcai lakásába, hogy egy könyvet elvigyen neki. A ma már 94 éves Ernő bácsi „Szentgyörgyi Pista bácsit” is emlegeti, akivel az édesapja, műkedvelő színészként együtt lépett színpadra.

Beszélő könyvek és azok karbantartója

Száz évvel ezelőtt jelent meg először Marosvásárhelyen a Székely naptár, szerkesztője és kiadója az a Krón Ernő volt, akinek fia, a ma 94 éves könyvkötő ugyanabban a műhelyben dolgozik. A 20. századot átívelve nagyon sok könyv az ő, az édesapja, illetve a nagyapja keze munkáját hordozza magán.

Ez egy generációról generációra szálló műhely. Nagyapja, akit szintén Krón Ernőnek hívtak, még a 19. század végén indult Felvidékről, Bartfáról, hogy Marosvásárhelyen telepedjen le, alapítson családot az akkor már fejlődésnek induló városban. A könyvkötő mester átadta a mesterségbeli tudását a fiának, akitől pedig, mikor eljött az idő, a legkisebb fiú vette át a szakmát, amelyet kisebb kitérővel azóta is folytat.

Folyamatosan keresik, kérik, hogy tanítsa meg a könyvek javítását, befűzését, karbantartását – minderről a Teleki Téka Beszélő könyvek sorozatának idei utolsó, decemberi meghívottjaként mesélt. Majd meghívott a Sáros utcai műhelyébe is, ahol további érdekességeket osztott meg velünk.

A némafilmektől a kalendáriumig

Az utolsó békeév volt az 1913-as esztendő. A város lakosságának mintegy hatvan-hetven százaléka írástudó, van már villany, telefon, igaz, hogy csak kézikapcsolású, és Budapesttel úgy lehet beszélni, ha Kolozsvár szabadvonalat ad, van már földgáz, a folyóvízhálózatnak köszönhetően egyre többen építenek fürdőszobát, egymás után nyílnak a könyvkereskedések, működnek a kávéházak, állandó színház nincs, de minden évben jön egy-egy társulat, amelynek előadásaira bérletet lehet venni. A mozivetítés is elkezdődik, idősebb Krón Ernő olvassa fel a némafilmek szövegét, azt is mondhatnánk, mai szóhasználattal, hogy szinkronizálja azokat.

Krón Ernő könyvkötőműhelye a Sáros utcában működött, ám csak az nem tudta eltartani a hattagú családot, az édesanyának is munkát kellett vállalnia, varrásból pótolta a jövedelmet. A Péter András-féle naptárt, miután annak tulajdonosa elhalálozott, az özvegytől megvásárolta egy földbirtokos, aki azzal lépett be egy nap Krónékhoz, hogy szeretné, ha elvállalnák annak nyomtatását. Ám mikor a könyvkötő rákérdezett, hogy hol a kézirat, a naptártulajdonos elszörnyülködött, hogy mit adtak el neki, és igyekezett azonnal megszabadulni tőle. Így került a kiadási jog Krón Ernőhöz, aki egészen 1948-ig készítette az olvasmányos, sokszínű Székely naptárt, amelyben a református, a római katolikus, az unitárius és a zsidó vallás ünnepei, jeles napjai mind benne voltak, évről évre.

Kezdetben csak 4-5 ezer példányszámban jelent meg, ám hamarosan elérte a 7-8 ezret. A legjobban akkor ment, amikor tízezer példányban adták ki. Egy székelyudvarhelyi viszonteladó 3 ezer példányt jó előre lekötött, és forgalmazta. Mire Ernő bácsi megszületett 1924-ben, a naptár már eltartotta a családot, az édesanyának nem kellett varrást vállalnia.

A 16 oldalnyi reklám kihozta a nyomdai költségeket. A struktúra ugyanaz maradt végig, nem változott, az édesapa, a szerkesztő úgy állította össze az olvasnivalót, a fontos tudnivalókat és érdekességeket, hogy az valamennyi olvasó igényét kielégítse. A mezőgazdasági munkálatoktól kezdve az állattenyésztésen át a szépirodalomig mindent megtalált benne az olvasó.

„Megtörtént, nem is egyszer, hogy egy falusi bácsi bekopogott, hogy írt egy verset. Édesapám meghallgatta, megdicsérte, azt mondta, na ebből csinálunk egy szép verset. Kicsit átírta, és a következő évi Székely naptárban megjelentette.

A reklámok között a Frank kávé reklámja volt a leghíresebb, Frankék ugyanis igényt tartottak rá, hogy minden évben ott legyenek a kalendáriumban. De reklámoztak benne a székely szappantól, a tüdőbaj elleni szeren át a ráncokat eltüntető bőrápoló krémig, az iszákosság elleni gyógyszerig, a reuma kezelésére feltalált kenőcsig, a gyógytapasztól az erdélyi Tulipán kaszáig, Singer varrógépet, bútorasztalos műhelyt, papír- és írószert, ruházati cikkeket, kelmefestést, gőzsütődei termékeket, de sodrony- és vasbútort is.

Könyvkötőmester, színész, majd megint könyvkötő

Krón Ernő a segédévek leteltével a munkakamarába benyújtotta a mestermunkáját, hogy megkaphassa a mesterlevelet. Utána az édesapja adott neki egy kis pénzt, és elküldte Budapestre, hogy tapasztalatot szerezzen, és boldoguljon a saját lábán. Hat hónapot tartózkodott ott, hazajött. A háborút sem kerülhette el, bár amiért imádkozott, hogy ne essen fogságba és ne sebesüljön meg, az úgy is történt, nehéz volt, de épen tért haza szülővárosába. Csakhogy Erdély Romániához való csatolását követően újból besorolták, ezúttal a román hadseregbe. Ezt elkerülendő Budapestre utazott megint, ahol egy diákotthonban kapott szállást. Onnan aztán megint hazatért, ideiglenes román állampolgárságot adtak a román követségen, mint kint rekedt diáknak. Itthon folytatta a mesterséget az édesapja mellett, csakhogy közben a művészet is érdekelte, műkedvelő társulatokban játszott, rendezett, majd úgy hozta a sors, hogy az éppen alakuló bábszínházhoz került. Tompa Miklós kötötte meg a szerződését.

„Gondoltam, egy év múlva dobbantok és a színházban folytatom” – idézi az emlékeit Krón Ernő, aki a János Vitézben játszott először Antal Pál rendezésében. A bábszínházból 1976-ban, 25 év után nyugdíjba vonult, és bár művészi tervei lettek volna még, beállt újból a könyvkötő műhelybe, édesapja ugyanis eltörte a lábát, többet nem tudott felállni, és nyugdíjat nem kapott, tehát róla is gondoskodnia kellett.

A tanítást sem hagyta abba, meséli, hogy néhány éve két apáca is megkereste azzal, hogy Marosszentgyörgyön a Karmelita kolostorban szeretnének könyvkötő műhelyt működtetni, szeretnék megtanulni a szakmát. Elvállalta a tanításukat, meg is tanulták szépen, de el kellett menni hozzájuk, megnézni a felszerelésüket. Oda, ahová még a katolikus papok sem tehetik be a lábukat, Krón Ernővel kivételeztek.

A műhelyében mutatja a száz évnél is idősebb gépeket, szerszámokat, olyan eszközöket, amit még a szakmabeliek sem tudják már, mire jók. Sokan megkeresik, mint a város kuriózumát, hiszen szerepel a legutóbbi Marosvásárhely útikalauzban is. A környezetében élő és dolgozó könyvkötők közül szinte valamennyit Ernő bácsi tanított meg a mesterségre. Újságírók, történészek, kommunikáció szakos egyetemisták keresik és interjúznak vele, jegyzetelik történeteit.

A munkája öröméről így vall röviden: „A könyv címe elárulja a könyv tartalmát, ami a színt inspirálja.