Simogatásból és verésből színes csoda

Eszter, a nemezelő szaki meleg teával és kávéval fogadott, de a meleg innivaló mellett a szépen átépített valamikori parasztház kandallója is  az otthonosság érzését keltette bennem. Az alkotóműhelyben meglepően rend volt. Nem mintha kötelező lenne a káosz az ilyen helyeken, de ha az enyém lenne, ott biztos, minden a feje tetején állna. Persze lehet, hogy csak azért rakott Eszter rendet, mert tudta, hogy tanítványai lesznek: négy hölgy és két nagyobbacska gyermek.

A nemezelésről annyit tudtam, hogy a tanfolyamra nem kell majd sem olló, sem tű, s valami érdekes technikát fogunk megismerni. A nemez szó, ha a wikipédia jól írta, perzsa eredetű és azt jelenti, hogy ver, hiszen a gyapjú szálakat össze kell döngölni, gyúrni, hogy összeálljanak.

Addig, ha gyapjúra gondoltam, mindig a juhok, a kötött vastag zoknik és a szagos juhászbundák jutottak eszembe. Ami azonban elénk került, nem ez a gyapjú volt: nem volt se szagos, se szúrós, hanem finom, puha, merinói és ezer színű gyapjú. Esztertől megtudtam, hogy nálunk, Erdélyben, Romániában csak durvább, vastagabb gyapjút lehet kapni, s az inkább takarók, terítők készítésére alkalmas, a kisebb ékszereket, a finom használati tárgyakat, ruhákat külföldről hozott alapanyagból lehet elkészíteni. Én ugyan tapogathattam az asztalon levő gyapjút, mert nem volt viszonyítási alapom, de a kedves gyógyszerésznő megállapította, hogy az sokkal puhább és finomabb, mint amit ő drága pénzért vett a hobbiboltból.

Amikor kellőképp megáztattuk, bevontuk egy nejlon darabbal és kinyomkodtuk belőle a levegőt. Majd Eszter felemelte az anyagot és megnézte, hogy mindenhova került-e elég gyapjú, hogy kellőképp tartós legyen majd a használati tárgyunk. Ha valahol kicsit áttetszőbb volt, akkor oda tettünk még egy maroknyi gyapjút, szappanoztuk, simogattuk, s újra ellenőriztük. Aztán nekem újra kellett a színes gyapjúk közül választani, hogy elkészülhessen a táska felső része is, ugyanolyan módszerrel, mint korábban. Most azonban nemcsak a felső felét simogattam, kellő szappanozás és levegő-eltávolítás után, hanem az oldalait is.

Így egy kisebb séta és kávészünet után kiöblítettem a szappant a félkésznek minősített alkotásból,  egy tiszta rongyba tekertem a szépen kialakult, igazán csinos kis táskát és felcsavartam. Százszor kell gurigázni vele, mondta Eszter, s én próbáltam arra hivatkozni, hogy nem erősségem a matematika, de nem volt pardon: ki és be kellett csavarni a szappanillatos táskát. S ez sem volt elég, mert egyszer hosszában, majd újra százszor keresztbe kell csavarni, hogy megfelelően tömött legyen az anyag. Az egészben az volt az érdekes, hogy közben meg lehetett vizsgálni a formáját, huzigálni ide és oda. Mert persze, s ez csak természetes, hogy nem középre került a táska lehajló részének a füle, így kicsit próbáltuk helyrehuzigálni. Szerencsére sikeresen.

Három óra lábon állás és nemezelés után  kezdtem érezni, hogy miért mondják, hogy nehéz két kézzel alkotni, s miért olyan drágák a nemezből készült tárgyak, s hogy

Közel öt óra után elfáradva, de elégedetten pihentettünk szemünket a kész alkotásokon. Sokat simogattuk, csavartuk, szappanoztuk és gyúrtuk a gyapjút, de végül olyan szép nemezzé alakult, hogy kész csoda. Volt, aki azt mondta, otthon is folytatni fogja a nemezelést, volt, aki azt tervezte, hogy másokat is elhoz, hogy megtapasztalják az alkotás örömét. Nekem az járt sokáig az eszemben, hogy meg kell írjam ezt a csodálatos délelőttön  történteket, tapasztaltakat, el kell meséljem, hogyan is lett egy marék gyapjúból táska.