Nem csak fotóz, segít is Afrikában az erdélyi lány

A legnagyobb közösségi hálón figyeltem fel Emese fotóira, aztán az is kiderült, hogy Székelyföldről származik. Kíváncsi lettem, hogyan kerül egy gyergyóremetei nő Kongóba, hiszen legfrissebb felvételei ezen afrikai ország mindennapjaiba nyújtanak betekintést. Emese története sok szempontból tanulságos.

„Imádom Erdélyt, de mindig elvágyódtam, mást akartam. Kolozsváron tanultam a műszaki egyetemen, pénteken lediplomáztam, vasárnap felültem az autóbuszra egy kis bőrönddel, és eljöttem Budapestre szerencsét próbálni.

Budapesten most is fashion és glamour fotózást vállal, fotói hazai vagy külföldi magazinokban jelennek meg, de mint megjegyzi, imád utazni, és egy-egy út során az egyszerű mindennapokat lencsevégre kapni, a véletlenszerű, őszinte pillanatot megörökíteni. Amikor meg nem Budapesten vagy a nagyvilágban fotóz, akkor a román tengerparton üzemeltet nyári időszakban egy panziót.

Az önkéntes munka – mondja – szívbemarkoló, és nagyon megváltoztatta. Ő 2018-ban bukkant rá az Afrikáért Alapítványra, jelezte, hogy szeretne önkénteskedni, és nemsokára el is indulhatott első humanitárius útjára a Kongói Demokratikus Köztársaságba.

„Az elmúlt időszakban nagyon jó kapcsolatom alakult ki az alapítvány munkatársaival, vissza szerettem volna menni tavaly októberben, mivel májusban »örökbe fogadtam« egy kislányt és a családját, de nem sikerült, idén márciusban viszont úgy alakult, hogy elmehettem. Még 2018-ban jeleztem az alapítvány munkatársainak, hogy támogatnék egy kislányt. Az alapítvány komolyságát is igazolja, hogy 2020 májusában jelezték, hogy megtalálták azt a gyermeket, aki nekem való. Küldtek róla fényképet, szerelem volt első látásra” – újságolja.

Miradi öt éves, Kinshasában lakik egy nyomornegyedben, szülei meghaltak, két nagyobb testvérével együtt nagymamájával él, aki beteges.

Emese is ezt teszi, fizeti Miradi óvodai, majd később iskolai költségeit, sőt, hogy segítse a család megélhetését, közösen nyitottak egy kis boltot, amelyben hűtött vizet, üdítőket, édességeket árul a legnagyobb nővér. Felmérték ugyanis, hogy azon a környéken, ahol a boltot nyitják – egy piacon – erre van igény.

A család Emesétől egy okostelefont is kapott, amelynek segítségével most már a rendszeresen tudják tartani a kapcsolatot. Ismerősei – jegyzi meg mosolyogva – eleinte furcsállották, de mostanra már elfogadták, hogy ez az ő útja, sőt többen is jelezték, hogy követnék példáját, gyerekeket vennének jelképesen örökbe.

„Meglátogattam többek között a kimpesei kórházat illetve az itteni lepratelepet, jártam egy Bangu nevű kis faluban, ez egy »igazi« afrikai falu, több száz kilométerre a legközelebbi nagyvárostól. A telepen most kilenc leprás volt, ha időben felfedezik a betegséget, akkor az gyógyítható, aki meggyógyult, elhagyhatja a telepet. Ha kiderül valakiről, hogy leprás, kitagadja a család, a falu. Bármerre mentem, vittem adományokat, legtöbb saját felajánlás, de segítettek barátnőim, akikkel 2018-ban együtt jártunk Kongóba. Ugyanakkor pénzt gyűjtöttünk, és finanszíroztuk olyan négy-öt éves gyerekek műtétjét, akiknek heresérv- vagy vakbélműtétre volt szükségük, rettenetes fájdalomban éltek, de a szülőknek nem volt lehetőségük a műtét kifizetésére. Kimegyek, és egy ideig nem is tudok arról beszélni amit ott láttam, átéltem.