Megéri küzdeni és kitartani, mert egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy minden álmunk valóra vált – vallja Balázs-Fülöp Emese. A fiatal nő tíz évvel ezelőtt elindult a nagyvilágba Erdélyből szerencsét próbálni, ma Budapesten él, az Afrikáért Alapítvány egyik lelkes önkéntese, támogatója. Fotós, aki miközben megörökíti a pillanatot, segít is.
2021. április 22., 17:282021. április 22., 17:28
2021. április 22., 17:292021. április 22., 17:29
Balázs-Fülöp Emese gyermekek gyűrűjében
Fotó: Balázs-Fülöp Emese személyes archívuma
Megéri küzdeni és kitartani, mert egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy minden álmunk valóra vált – vallja Balázs-Fülöp Emese. A fiatal nő tíz évvel ezelőtt elindult a nagyvilágba Erdélyből szerencsét próbálni, ma Budapesten él, az Afrikáért Alapítvány egyik lelkes önkéntese, támogatója. Fotós, aki miközben megörökíti a pillanatot, segít is.
2021. április 22., 17:282021. április 22., 17:28
2021. április 22., 17:292021. április 22., 17:29
Balázs-Fülöp Emese gyermekek gyűrűjében
Fotó: Balázs-Fülöp Emese személyes archívuma
A legnagyobb közösségi hálón figyeltem fel Emese fotóira, aztán az is kiderült, hogy Székelyföldről származik. Kíváncsi lettem, hogyan kerül egy gyergyóremetei nő Kongóba, hiszen legfrissebb felvételei ezen afrikai ország mindennapjaiba nyújtanak betekintést. Emese története sok szempontból tanulságos.
„Imádom Erdélyt, de mindig elvágyódtam, mást akartam. Kolozsváron tanultam a műszaki egyetemen, pénteken lediplomáztam, vasárnap felültem az autóbuszra egy kis bőrönddel, és eljöttem Budapestre szerencsét próbálni.
Elkezdtem állásajánlatokat keresgélni, így kerültem egy médiavállalkozáshoz, ott dolgoztam másfél évet, amíg mindent kitanultam, hoszteszből végül irodavezető lettem, majd társultam egy ismerősömmel, és saját céget nyitottunk. Mindig azt mondom, hogy mi erdélyiek, bárhová is megyünk, mindenhol érvényesülünk. A médiavállalkozásom keretében castingokat szerveztünk, modell-, smink és fotó- tanfolyamokat tartottunk. Idekerültem egy kis erdélyi faluból, eleinte nagyon tetszett a csillogás, de néhány év múlva rájöttem, hogy ez az közeg nem nekem való.
Egy idő után éreztem, hogy váltani kell. Öt év után mindent eladtam és kiszálltam, s egy évig utazgattam. A fotózás gondolata már néhány éve foglalkoztat, de mindig lebeszéltek róla. Aztán két évvel ezelőtt akkori párom biztatására végül megvásároltam az első fényképezőgépemet, és ezzel a lépéssel elmondhatom, hogy megtaláltam az utamat. Mert amikor az ember azt csinálja, amit szeret, akkor sosem dolgozik, mindig csak jól érzi magát” – magyarázza budapesti otthonából Emese.
Fotó: Balázs-Fülöp Emese
India. Egy régebbi út emlékei
Fotó: Balázs-Fülöp Emese
Budapesten most is fashion és glamour fotózást vállal, fotói hazai vagy külföldi magazinokban jelennek meg, de mint megjegyzi, imád utazni, és egy-egy út során az egyszerű mindennapokat lencsevégre kapni, a véletlenszerű, őszinte pillanatot megörökíteni. Amikor meg nem Budapesten vagy a nagyvilágban fotóz, akkor a román tengerparton üzemeltet nyári időszakban egy panziót.
Sokat jártam Indiába, imádom, mert annyira színes. Afrika pedig a szívem csücske” – mondja lelkesen, és így jutunk el tulajdonképpen beszélgetésünk apropójához. Emese nemrégiben tért haza egy kongói missziós útról, ahol mindamellett, hogy fotózott, segített is. Önerőből, barátai összefogásával.
Emlékek
Fotó: Balázs-Fülöp Emese személyes archívuma
Az önkéntes munka – mondja – szívbemarkoló, és nagyon megváltoztatta. Ő 2018-ban bukkant rá az Afrikáért Alapítványra, jelezte, hogy szeretne önkénteskedni, és nemsokára el is indulhatott első humanitárius útjára a Kongói Demokratikus Köztársaságba.
A lepratelepen, a telep legrégebbi lakójával, aki több mint tíz éve él a telepen, és reméli egyszer gyógyultan hagyhatja az el
Fotó: Balázs-Fülöp Emese személyes archívuma
„Az elmúlt időszakban nagyon jó kapcsolatom alakult ki az alapítvány munkatársaival, vissza szerettem volna menni tavaly októberben, mivel májusban »örökbe fogadtam« egy kislányt és a családját, de nem sikerült, idén márciusban viszont úgy alakult, hogy elmehettem. Még 2018-ban jeleztem az alapítvány munkatársainak, hogy támogatnék egy kislányt. Az alapítvány komolyságát is igazolja, hogy 2020 májusában jelezték, hogy megtalálták azt a gyermeket, aki nekem való. Küldtek róla fényképet, szerelem volt első látásra” – újságolja.
Miradi. Szeretet, ragaszkodás
Fotó: Balázs-Fülöp Emese személyes archívuma
Miradi öt éves, Kinshasában lakik egy nyomornegyedben, szülei meghaltak, két nagyobb testvérével együtt nagymamájával él, aki beteges.
Emese is ezt teszi, fizeti Miradi óvodai, majd később iskolai költségeit, sőt, hogy segítse a család megélhetését, közösen nyitottak egy kis boltot, amelyben hűtött vizet, üdítőket, édességeket árul a legnagyobb nővér. Felmérték ugyanis, hogy azon a környéken, ahol a boltot nyitják – egy piacon – erre van igény.
Mundele, azaz fehér ember – mondják a helyiek
Fotó: Forrás: Balázs-Fülöp Emese személyes archívuma
A család Emesétől egy okostelefont is kapott, amelynek segítségével most már a rendszeresen tudják tartani a kapcsolatot. Ismerősei – jegyzi meg mosolyogva – eleinte furcsállották, de mostanra már elfogadták, hogy ez az ő útja, sőt többen is jelezték, hogy követnék példáját, gyerekeket vennének jelképesen örökbe.
Kórházi látogatáson
Fotó: Balázs-Fülöp Emese személyes archívuma
Saját készítésű fotói elkápráztatnak
Fotó: Balázs-Fülöp Emese
Van, akinek álom, ahogyan mi élünk
Fotó: Balázs-Fülöp Emese
„Meglátogattam többek között a kimpesei kórházat illetve az itteni lepratelepet, jártam egy Bangu nevű kis faluban, ez egy »igazi« afrikai falu, több száz kilométerre a legközelebbi nagyvárostól. A telepen most kilenc leprás volt, ha időben felfedezik a betegséget, akkor az gyógyítható, aki meggyógyult, elhagyhatja a telepet. Ha kiderül valakiről, hogy leprás, kitagadja a család, a falu. Bármerre mentem, vittem adományokat, legtöbb saját felajánlás, de segítettek barátnőim, akikkel 2018-ban együtt jártunk Kongóba. Ugyanakkor pénzt gyűjtöttünk, és finanszíroztuk olyan négy-öt éves gyerekek műtétjét, akiknek heresérv- vagy vakbélműtétre volt szükségük, rettenetes fájdalomban éltek, de a szülőknek nem volt lehetőségük a műtét kifizetésére. Kimegyek, és egy ideig nem is tudok arról beszélni amit ott láttam, átéltem.
Másoknak egy álom, ahogyan mi élünk, és az a legszomorúbb, hogy esélyük sincs egy ilyen életre. Én idehaza is kezdeményeztem támogató akciókat. Annyi jót kapunk az életben, sose felejtsük el visszaadni, legyen az egy gesztus, egy mosoly, egy jó szó. Próbáljunk egy kicsit jobbak lenne, persze nem kell ezért Afrikába menni” – mondja biztatóan Emese.
Az ötéves Miradival
Fotó: Balázs-Fülöp Emese személyes archívuma
Fotó: Forrás: Balázs-Fülöp Emese személyes archívuma
Ötven alkotás, több száz járókelő és egy különleges évforduló. A csíkszeredai Nagy Imre Általános Iskola kerítés-kiállítással tiszteleg névadója előtt, közelebb hozva a művészetet a város lakóihoz.
A lassan sült paradicsom mély, telt íze és a jalapeno harmonikus fúziója képes minden partit és meccsnézést felejthetetlenné tenni. A ropogós tortilla chips és ez a sűrű szósz olyan páros, amiből sosem elég egy tálka.
Részletesen bemutatott társadalmi látlelet Cristian Mungiu legújabb filmje a Fjord, amiben a rendező egy nagy botrányt kavaró történést dolgoz fel, a keleti és nyugati világ találkozási pontjánál. Kritika.
Vannak helyzetek, amikor minden másodperc, minden szó számít. Bartos Mónika csak 23 éves, de a rohammentő-szolgálatnál végzett sok ezer önkéntesóra során megtanulta: az életmentésben a gyorsaság, a csapatmunka és szakmai tudás kulcsfontosságú.
Bizonyára sokan gondolnak nosztalgiával gyermekkoruk játékaira, vagy tán ma is őrzik azokat. Fekete István viszont nemcsak megőrizte egykori kedvenceit, hanem a csíki múzeumnak adományozta, megalapozva ezzel az intézmény játéktörténeti gyűjteményét.
Egy bukaresti villamoson történteknek két színházi ember is szemtanúja volt – ebből aztán monodráma született, most pedig színházi előadás formálódik belőle. A valós történet mögött azonban aktuális társadalmi jelenségre világítanak rá az alkotók.
Daniel Brici bányászportréi túlmutatnak a fotószerű pontosságon: a hiperrealizmus eszközeivel egy eltűnő világ emlékezetét őrzik. A Mineralia Humana kiállítás az emberi figyelem, a munka és a méltóság időtálló lenyomata.
Lenyűgöző látvánnyal és összecsapott utolsó évaddal búcsúzik az Eufória. A közkedvelt sorozat záróakkordja lezárt egy korszakot, olyan élményekkel hagyva a rajongókat, amit inkább elfelejtenének.
Ott, ahová már nem nyúl vissza az emlékezet, és ott, ahol nincsenek források és adatok, a hiányt kitölti a képzelet. Így volt ez régen, és így történt ez A hársfa című regény alkotófolyamata során is. A szerzővel, Antal Imrével beszélgettünk.
Rusz Lívia (1930–2020) az erdélyi képregény talán első igazán ismert alakja, a mai napig közkedvelt Csipike figurájának (képi) megteremtője, akiről kevésbé köztudott, hogy a festészetben is jelentőset alkotott.
szóljon hozzá!