Meleg üdvözlet Jégföldről

A virágok is csak a földhöz tapadva lapítanak. Mégsem éreztem csalódást, mikor az álmok szőtte belső képet a rögvalóság gyorsan és dölyfösen eltörölte. Az otthonérzet arra már végérvényesen kialakult. Pedig a „valódi otthon” a Ferihegyet megcélzó tizenkét órás autóbuszozás egy Rostás nevű, bepálinkázott utastárs képében gondoskodott arról, hogy ne felejtsem el egykönnyen. Az izlandi kalandra öt napom volt felkészülni.

Autózás a semmibe

A szél mellbevág, amikor kitántorgok a reptér épületéből. Salome vár. Idevalósi lány, tiszta arc. Nem beszél sokat, így a majd' hatórás autózás eseménytelennek tűnik. Széles utakon, végtelennek tűnő síkságokon keresztül robogunk a végcél felé. Aztán felfelé kapaszkodunk, és az az érzésem, hogy minden kanyar után más domborzat következik, de lehetetlen megmondani, épp mi. Ez a kíváncsisággal teli várakozás és az út szélén legelésző izlandi lovacskák bohókás kinézete tart ébren. A domboldalakon legelésző juhok mint egy-egy gyapjúbála. Valahogy a tájjal együtt elsuhanó tehenek is másak, más a fizimiskájuk, a testalkatuk, és jóval kövérebbek, mint odahaza. Meglepően sok viszont a Dacia Duster: nagyjából kiteszik a fő közlekedési eszköznek használt dzsipek felét.

A megkergült vadember

A végállomás egy völgyben van. Olyan hirtelen történik minden, hogy utólag fogom fel: túl vagyok a bemutatkozáson, a házigazda üdvözlésén, a háztűznézőn. Ezen a víkendtelepen fogok dolgozni egy hónapig, és csak remélni tudom, kirándulásra is lesz jócskán idő. Első éjjel Noé bárkájában érzem magam, a szél valósággal mozgatja a szállásnak kijelölt faházat, és vinnyog, visít, csikorog. Bizony, itt szél úrfi egy megkergült vadember. Olykor nekidőlök, és ellenereje képes megtartani.

Pulóver és zokni

Amint már írtam, egy hete vagyok itt. A főhadiszállás egy menedékház meg a hozzá tartozó szálloda és vendégházikók. A feladatokról annyit, hogy minden, ami egy ilyen egység működtetésével jár. A vendégek túrázók vagy bejelentkezett csoportok – mint ilyen, volt már fotóklubos összejövetel, családi ünnepség, önkénteseknek adott vacsora. Mindeniknek más a hangulata, az egyetlen közös nevező a szabad ég alatt sütött báránycomb. Három momentum azonban emlékezetes marad: Julie, a francia-belga önkéntes jóízű kacagása, a sanremói fesztivál örökzöld slágere, a Che sará meg a Katyusa című szovjet katonadal, izlandiul. Az őslakosokról egyelőre annyit tudtam megállapítani, hogy kedvesek, java részük izlandi pulcsit visel, meg amint fedett helyre érnek, lerúgják a cipőt, és zokniban vagy mezítláb nyomulnak tovább.

Íztelen ízek

Az összes feladat közt a főzés a fő örömforrás. Ahogy a konyhában tüsténkedek, rá kell jönnöm, hogy egy igazi háziasszony veszett el bennem. No nem kell nagy fogásokra gondolni, a napi menüben bárányhúsleves, lazac, saláta, plokkfiskur nevű svéd halragu, vegetáriánus burrito szerepel. Fűszereket nem nagyon használunk. Ér még más meglepetés is: a főtt tojást itt fenn a hegyen lében tartósítják, a házi tojás héja hófehér, a krumpli pedig apró, előfőzött és vákuumozott. Részemről a sütiket, muffinokat és goffrikat részesítem előnyben, sok-sok tejszínhabbal. A sörüket Gullnak, azaz aranynak hívják, és az is jól csúszik esténként. 

Előkerült a bakancslista

Mivel az idő eddig nem volt túl kegyes, sőt augusztus utolsó napján havazott is, kirándulásról beszámolni nem tudok. Egyelőre a folyó túloldalán található faházakat is nehezemre esik megközelíteni. De vannak közeli látnivalók a bakancslistán! És istenuccse a sarki fényt is levadászom felkaptatva egyszer a ház mögötti dombtetőre.

A mozdonyvezető meg a filozófus

Addig is a kollégákkal ismerkedek. A csapat élén Svili, a szerb családapa és mozdonyvezető áll, akit újabban csak Casanovának meg latin lovernek csúfolnak a fiúk, amiért a fiatal önkéntes lányoknak – valójában helyettük – segít vizes árkot ásni. Drago, a langaléta szakács a nagy kedvenc: folyton kikacsint, és ettől minden csaj odáig van. Szeretek a keze alá dolgozni, mert közben faggatózhatok. Többek közt Koszovóról, a leszbikus miniszterelnökről, a fociról, Boban Markovicról és Emir Kusturicáról esik szó. Utóbbit személyesen is ismeri, azt mondja, irtó laza és kedves ember, a szivar folyton a szájában lóg, és egy maga építette etnofaluban él. Kinga lengyel egyetemista, geológia szakos. Tőlem tudja meg, hogy a neve magyar eredetű, és egy Árpádházi királylány viselte, aki aztán Lengyelország védőszentje lett. Utólag csatlakozott még egy helybeli lány, Nenna, aki filozófiát hallgat, kortárs táncra jár és hat testvére van. Amikor összeverődünk mindannyian, a nyelveket hasonlítgatjuk, és sokáig hahotázunk azon, hogy hangzik lengyelül-szerbül-magyarul-románul-izlandiul ugyanaz a szó. Eddig a prímet a murok szerb megfelelője, a „sárgárépá” viszi – mikor cirillbetűkkel leírva is megláttam, szinte dobtam egy hátast. Pall, a tulajdonos ritkán bukkan fel. Kissé izlandiasan beszéli az angolt, így nagyon meggyötör, ha leáll társalogni velem. Mivel üzletemberként ő járt már Székelyudvarhelyen és Ivóban is, szívesen cukkol azzal, hogy hiányzik a Hargita?