Meglátni az embert és megszeretni

A család nappalijában ülünk, Zsombor csodálattal hallgatja feleségét, szerelmük gyümölcse, Rózi, mert ők így szólítják, ott szendereg a közelünkben. Zsombor büszkén jegyzi meg, becsüli és csodálja feleségét, aki nap mint nap saját határait feszegetve tömbházlakásuk harmadik emeletéről leviszi a kisbabát, és sétál vele. Zsuzsi szerint ebben őt a Zsombor nyújtotta biztonság segíti. Ha tehetné, szenzációt csinálna a feleségéből – reagál Zsombor határozottan.

„Bennem csak az örömet tartsd meg, Istenem”

Rózi felsír, Zsombor a szomszédos szobába vonul vele, pelenkacsere szükségeltetik, közben Zsuzsi sokszor meghatódva, olykor büszkén, mosolyogva mesél a várandóság idejéről, a szülés, születés csodájáról. „Császármetszéssel született Rózi, és a műtét után nem akarták kivenni a katétert, mert messze volt a mellékhelyiség, és féltek, nehogy valami történjen, amíg eljutok oda. Tudtam, hogy nem nézik ki belőlem, de megoldottam, ám ennek az lett a következménye, hogy fele brigád hősnek nézett, a másik fele szerencsétlennek. Egyik sem reális. De nagyon hálás vagyok a kedvességükért, türelmükért. Sok mindentől megijedtem, például attól is, hogy ha a magas ágyon ülök, és nem éri a talpam a padlót, akkor hogy veszem ki a gyerekemet az ágyból, mert én fél lábon állva nem tudom ezt megcsinálni” – magyarázza.

Később már férjével együtt mesélik azt is, hogy a várandóság alatt genetikai tesztek elvégzését javasolták, mondván, magas a kockázata annak, hogy a kisbabájuk sérült legyen. Zsombor halkan és határozottan közölte első alkalommal, hogy nem szeretnék ezt a vizsgálatot. Egy következő alkalommal is ugyanezt elmondta. „Harmadik alkalommal nem volt velem, és amikor újra a genetikai tesztre terelődött a beszélgetés, azt kérdeztem az orvosomtól, hogy látott-e ő már rasszista mozgássérültet? És ezzel ez a téma le volt zárva végérvényesen” – jön újra a békés mosoly Zsuzsi részéről. Persze, hogy őket is foglalkoztatta, mi van, ha nem lesz egészséges a kisbaba? A válasz egyértelmű volt. »Zsuzskó, ha én téged így szeretlek, akkor szerinted őt nem fogom?« – kérdezte Zsombor. Ez nagyon egyszerű válasz volt, de minden benne volt, ami engem aggasztott.

„A Jóisten iránti tiszteletből ezt mi meg akartuk tenni, mert elvettünk az asztaláról valamit, amit nem vehettük volna el, amíg nem vagyunk házastársak, függetlenül attól, hogy mit diktál a modern világ. Hatalmas lelki megnyugvást ad, hogy tudjuk, gyermekünk házasságon belül született” – fűzi hozzá Zsuzsi.

Meg lehet bánni a szerelmet?

Amikor azt kérdezem Zsombortól, hogy próbálták-e „óvni” ettől a kapcsolattól, gondolkodás nélkül vágja rá a határozott igent. Mindenféle tiltással – egészíti ki. Még az egészségeseknek is nehéz, hát annak, aki sérülttel köti össze az életét? – csak egy figyelmeztetés a sok közül. Még ma is, ha együtt sétálnak, az emberek rájuk csodálkoznak – jegyzi meg.

„Ez nem szerelem volt első látásra, ami fellobbant és szalmalángként ég, hanem én ezt a szerelmet a jól izzó bükkfához hasonlítanám, aminek ereje is, de melege is van. Sokan azt is megkérdezték, bántam-e meg ezt a házasságot. Ha te megbánsz egy ilyen lépést, akkor elsősorban magadban kételkedsz. Mi igazán szívből szerettük, szeretjük egymást, és az esküvő ezt a megtartó szerelmet átformálta, megpuhította, otthonosabbá tette. Mindenki tehernek gondolja, de aki közelebbről ismer, az látja, hogy ez egy milyen szép és bensőséges kapcsolat” – magyarázza Zsombor.

A házasságkötés kapcsán kaptak hideget, meleget.

„Amikor legelső éjszaka nála aludtam, reggelre elfelejtettem, hogy Zsuzsikám sérült. Hat év telt el a kapcsolatból, közel egy éve vagyunk házasok, és én minden reggel elfelejtem, hogy ő sérült. Zsuzsikám az én fejemben ugyanannyira egész, mint bárki más” – hangzik el a világ legszebb szerelmi vallomása.

Érzik – mondják –, hogy isteni gondviselés egyengeti útjukat. Méltóság, ez a legszebb szó a világon – búcsúzik Zsuzsi, aki szerint, ha hajlandóak lennénk megérteni, hogy minden embernek van méltósága, akkor szebb lenne a világ. Sokkal szebb.