
Két méterre sincs a falatozó medve
Fotó: Rédai Attila
Feltetted már magadban valaha a kérdést, hogy milyen lehet a Hargitára medvelesre járni? Igen, mint egy „tápos” turista. Egyáltalán mi az a medveles? Kipróbáltuk, s elmondhatom: nem azt kaptuk, amire számítottunk.
2017. június 20., 16:482017. június 20., 16:48
2017. június 20., 23:312017. június 20., 23:31
Mostanában számtalan hír kerül az ember szeme elé a medvékről, illetve a medvék támadásáról, az általuk okozott károkról. Ebben a kontextusban furának tűnhet önként medvelesre menni: mondhatnánk, hogy ami az egyik embernek kára, az a másik öröme. Picit én is így voltam ezzel: lakhelyem környékére is néha belátogat a medve, ott lebegnek az ember szeme előtt a széttépett állattetemek képei. Sőt: nemrég én magam is láttam medvét az autóból, amint Nyárádszereda bejáratától fél kilométerre átügetett előttem az úton. Minek kell lesni hát a medvéket? Inkább távol kéne tartani magunkat tőlünk, gondoltam.
A megbeszélt időre, este fél hétre érkezett a panzióba a szállító jármű, egy utánfutóval ellátott terepjáró, amelyre a csapatunk igencsak vidám tagjai felszálltak. Ha az erdőre megy a városi ember, azt gyakorta úgy képzeli el, mint a magyarországi turista az erdélyi vakációt: mindenhonnan pálinka folyik, s nagy a kacagás. Hát medvelesre nem így kell menni. Ezek a medvék ugyanis – mint kiderült számunkra – nem abból a fából vannak faragva, mint amelyek a házak közé bejárnak tyúkot lopni. Mintha nem is ugyanahhoz a fajhoz tartoznának.
Eligazítás. Érdemes betartani a szabályokat
Fotó: Rédai Attila
De egy ideig még tartott a nevetgélés, amíg a megviselt autó kapaszkodott az erdőben felfelé. Olyan lendületben voltak a kollégák, hogy azt gondoltam: ezek minden vadat kikergetnek az erdőből, nemhogy a medvéket. Ránéztem az autó vezetőjére, nem zavartatta magát, legalábbis nem emiatt: a terepjáró kuplungja rakoncátlankodott kissé, inkább ez zavarta.
A medveles megközelítése libasorban történik, néma csendben
Fotó: Rédai Attila
Alig tíz perces út után már le is szálltunk, gyülekező. Rajtunk kívül egy kisebb magyarországi csoport is hallgatta Babos Zsolt okleveles vadgazda mérnök, a környék vadőre eligazítását. Se cigi, se rágógumi, se étel, se ital, egyáltalán semmi, aminek szaga van, hallhattuk. A fotózás lehetősége biztosítva, de vakut használni tilos. Az automata fényképezőgépek fénymérőit is le kell takarni. És persze: néma csendet kell tartani.
Viszonylag nagy társaságot képes befogadni a barakképület
Fotó: Rédai Attila
Gyalogszerrel indultunk tovább felfelé, miközben egyre jobban éreztük, hogy ennek már fele sem tréfa. S nem csak a kapaszkodó miatt: hamarosan sorompó és életveszélyre figyelmeztető vészjósló táblák állták utunkat. Letértünk a kocsiútról egy ösvényre. Innen már tényleg komolyan kellett venni a némaságot, legalábbis kellett volna: egy-két vihogás azért mégiscsak felcsendült. Libasorban haladtunk, másztunk felfelé.
Előkészítés nélkül nincs show
Fotó: Rédai Attila
A les hollétéről először az átható dögszag árulkodott, majd maga az építmény is előbukkant a fák közül. Kalauzaink intézkedtek: a lesben éppen külföldi, talán skandináv turisták voltak, nekik azonban lejárt az idejük, helló. Menjetek nézzétek a saját medvéiteket. Ja, ott jegesmedvék vannak, az más. Ez a párbeszéd azonban még gondolatban sem történt meg. Engem, mivel közben kiderült, hogy jó lenne megírnom az eseményeket, előrevett a társaság. Köszönöm, így utólag. Így történhetett meg, hogy a legjobb helyet foglalhattam el a lesben. Ez egy téglalap alapú barakképület, egy lejtős tisztás felé nyíló ablakokkal. Azazhogy nem nyíló ablakokkal, kezelt, a fényképezőgépek számára tükröződés-mentessé tett üveglapokkal. Fotózni hát jól lehet rajtuk keresztül, de biztonságot nem igazán nyújtanak.
Röhögőgörcsöket okozó hosszú várakozás
Fotó: Rédai Attila
Ekkor még azon tűnődtem, hogy nem biztos, hogy méteres távolságra szeretnék lenni a vadon élő medvéktől, mindössze egy vékony deszkával és egy törékeny üveglappal elválasztva tőlük. A társaság elhelyezkedett végre a székekben. Itt már mukknak sem kellett volna lennie, hát nem kitört mégis a röhögőgörcs? S nem egyszer, s nem kétszer. Előttünk a tisztásra még besütött a nap, a vadőr kollégája pedig előkészítette a terepet. Kukoricát öntött ki különböző helyekre, ételmaradványokat, tápot kent a les előtti kövekre, egyéb finomságokat zsinórra húzott fel, hogy szépen két lábra álljanak a medvék, majd ha jönnek. Ha jönnek.
Fotó: Rédai Attila
Ugyanis az élmény nem száz százalékosan garantált, viszont közel áll hozzá. Idén még ilyen ugyan nem fordult elő, de tavaly néhányszor igen, hogy üres maradt a tisztás – ilyenkor a turistáknak nem kell kifizetni az egyébként nem olcsó tarifát. Mert persze ezért az élményért fizetni kell.
Babos Zsolt várakozás közben mesélt: megtudtuk, ami a legfontosabb, hogy ezek nem azok a medvék, amelyek megdézsmálják az udvarokat.
szögezte le a vadőr. A falvakba bejáró medvék a „hülyék”, ezek valamiért nem sajátították el a „rendes” viselkedésmintákat az élelemszerzésben, eltorzult a magatartásuk. A „normális” medvék ugyanúgy az erdőben keresik meg az ennivalót, mint őseik, mert volt, aki megtanítsa őket erre, elsajátították a szükséges tudnivalót. A leshez tulajdonképpen csak „nassolni” járnak, amit ott kapnak, kevés a túléléséhez, szükségük van a „normális”, az erdőben megszerezhető táplálékra is.
A látvány nem maradt el
Fotó: Rédai Attila
Ennél egy picivel tudományosabb volt azért Babos Zsolt magyarázata, de ő maga is a turisták számára azért egyszerűsített a nyelvezeten. S miközben teltek-múltak a percek, a negyedórák, s egyik röhögőgörcs a másikat követte, már eldöntöttem: ebből ma biztosan nem lesz medveles. Az építményben ráadásul egyre melegebb lett, amit másképp számítógépek hűtésére használt kis ventilátorok segítségével próbáltak enyhíteni. Egy kolléga ennek ellenére kidőlt a sorból, őt levegőztetni kellett.
• Videó: Rédai Attila
A közjáték ellenére egyszer csak jobb oldalról, az erdő sűrűjéből felbukkant egy közepes nőstény, s rögtön falatozni kezdett a közeli kövön. Majd kisvártatva arrébb egy hatalmas, fekete hím tűnt elő. „Ez Obama” – közölte Babos, majdnem előidézve egy újabb röhögőrohamot. Lelkesen suttogta: rendkívül ritka, hogy párzási időszakon túl egy ekkora, legalább tíz éves hím felbukkanjon a les közelében, így különösen szerencsésnek érezhettük magunkat. Már csak hab volt a tortán az a fiatal egyed, aki harmadikként kezdett szórakoztatni minket, s akinek merészsége, pimaszsága láttán a vadőr kijelentette: ez biztosan nem éri meg a jövő évet.
Két méterre sincs a falatozó medve
Fotó: Rédai Attila
Mert a „normális”, „rendes” medvék rendkívül óvatosak: gyakorlatilag esélyünk sincs, hogy velük az erdőben véletlenül összefussunk. S mintha csak a vadőr által mondottakat akarta volna alátámasztani, Obama elkezdte a fülét hegyezni s a levegőbe szagolni. Hármójuk közül ő tűnt a legóvatosabbnak: nemhiába élte meg a tíz évet.
Az est sztárja, az Obama nevezetű egyed
Fotó: Rédai Attila
Babos Zsolt szerint egyébként Romániában évente mintegy 1200 fő körüli a medveszaporulat, ami borzasztóan nagy szám. Egyedüli módja az ellenőrzés alatt tartásuknak az volna, ha évente mintegy ötszázat kilőnének, szögezte le. „Én medvepárti vagyok, nagyon szeretem őket, de ez, ami most van, fenntarthatatlan. Most csak az udvarokba mennek be, s az állatokat ölik, de néhány éven belül már az emberekre is rá fognak támadni” – jósolta.
Fotó: Rédai Attila
Mire a medvék befejezték a nassolást, alkony borult a tisztásra. Szürkületben indult vissza a társaság libasora a panzió felé, néha azért félve pislogva hátra, nehogy egy mackónak kedve támadjon hozzánk szegődni. Trófeaként remek fotókkal, videókkal érkeztünk vissza a civilizációba. S egy olyan élménnyel, amelyet kár lett volna kihagyni.
Két erdélyi világutazó, Mihály Alpár és Bertici Attila idén életük egyik legnagyobb kalandjára indult: két 12 lóerős robogóval húsz nap alatt több mint nyolcezer kilométert tettek meg Kelet-Európából egészen Szenegál fővárosáig, Dakarig.
Amikor a mézeskalács illata belengi az otthonainkat, érezzük, hogy közeleg az ünnep. Nálatok sincs karácsony mézeskalács nélkül? Mutasd meg a mézeskalács-remekművedet, és nyerj!
A téli madáretetés nemcsak közvetlen táplálék kihelyezésével történhet. Többféle módon is kedveskedhetünk a madaraknak a kihívásokkal teli keményebb téli időszakban, ezeket az alternatív lehetőségeket fogjuk bemutatni.
Hat éve egy merész ötlet született Csíkszeredában: zenével átszőtt tudományos történetmesélés. A projekt mára közösséggé, élménnyé és ünneppé nőtte ki magát, most pedig a jubileumi, karácsonyi „Best of” előadáson vehettünk részt.
Krasznahorkai mondatai özönlenek. Rád ragadnak. Mintha a lassú sötétség húzna magával, amelyben felvillan valami makacs fény. Ki a magyar irodalom egyik legkülönösebb alakja, az idei irodalmi Nobel-díjas?
Az uborkasaláta nem hiányozhat a sült húsok, fasírtok mellől. A kínai változat nemcsak azért különleges, mert a fűszerezése teljesen más, hanem azért is, mert kés helyett sodrófával dolgozzuk meg az uborkát.
A káposztaszeletek tökéletes alapot adnak a fűszeres darált húsnak – egy olyan téli fogás, amelyhez nem kell távoli alapanyag. Az ételnek házias, szaftos ízvilága van. Akár hétköznapi ebédnek, akár vendégváró különlegességnek is remek választás.
„Ki volt a csíki nagytata?” – teszi fel a kérdést az unokája. Mások szerint „ő maga volt a becsületesség”, és egyszerűen „jó társaság”. Egy könyv és egy dokumentumfilm ezek nyomán próbálja újra összerakni Pál Gábor méltatlanul feledett alakját.
A fekete retek nemcsak nagyanyáink mézes népi gyógyszere, hanem sokoldalú őszi-téli zöldség, amely levesekben, salátákban és rakott ételekben is megállja a helyét. Érdemes közelebbről megismernie gyógyhatásait és változatos felhasználási módjait.
Nem rabként, hanem börtönkönyvtárosként „zárják rá” a súlyos fémajtót évek óta Illyés Claudiára, a Maros Megyei Könyvtár alkalmazottjára.
szóljon hozzá!