Rovatok

Szolgáltatások

Médiatár

Bejelentkezés

Bejelentkezés Facebook-fiókkal

Bejelentkezés Google-fiókkal

vagy

E-mail-cím

Jelszó

Elfelejtette a jelszavát?

Regisztráció

Beállítások

Olvasási mód:

Betűméret:

a a

14:39

Nem mindennapi nézőpontokból mutatják meg a természetet az idei Transnatura Fotópályázat fotósai

14:09

Egy bírónő is csatlakozik az igazságszolgáltatás függetlenségét követelő tüntetőkhöz

13:57

„Három pontot ajándékoztunk a CFR-nek” – Ilyés Róbert keményen fogalmazott

13:28

Csokis sült zabkása – videó

» MÉG TÖBB FRISS HÍR

Már ma este több százan tüntetni vonultak az oknyomozó dokumentumfilmben feltárt visszaélések miatt

Verekedés az egyik udvarhelyi fenyőfaárus helyszínnél: két férfit szúrt sebekkel vittek kórházba

Elütötték a szelíd szarvasünőt Csíkszereda közelében – állatorvos vizsgálja a sérüléseit

„Nekihajtok az első szembejövő autónak” – külföldön fogták el a szándékosan balesetet okozó román férfit

Aggódó családja keresi a Székelyudvarhelyről eltűnt nőt

Nem mindenki elégedett a csíkszeredai városháza fekvőrendőrös igyekezetével

Váljon divattá a hazaköltözés – elindult az RMDSZ Hazaváró programja

Tusnádon nem ülnek fel a focihuligánok provokációjának

Bekapcsolva maradtak a mikrofonok, kínos helyzetben rögzítették a suttogást a bírók között

Adóügyek: a régi tömbházakban élők rosszul járnak az új törvény miatt

Kesergés helyett énekel: Kovács Rozália népdalos, nótás élete

Minden jó benne van az énekben, mondja Kovács Rozália

Fotó: Veres Nándor

Nélkülözéssel, nehézségekkel teli fiatalkora volt, de mégsem cserélné el a mai fiatalokéval. Hiszen a bánatból, szomorúságból, de az örömből is dalok születtek, s ő szívesen tanulta meg ezeket, majd énekelte éveken keresztül, és énekli ma is. Több mint kétezer népdalt, nótát írt össze, hogy maradjon meg az utókornak. Mert az énekben minden jó benne van – vallja a 80 éves csíkborzsovai Kovács Rozália.

Péter Beáta

2022. június 13., 19:122022. június 13., 19:12

Májuságakkal díszített kapun lépünk be az egyik csíkborzsovai portára, ahol Kovács Rozália, özv. Kovács Józsefné fogad nagy szeretettel. „Itt van nekem egy székely fiam, ő legénykorától fogva minden évben, és azután is ahogy megnősült, annyi ágat üt, ahány nő van az udvaron. Itt négy generáció él, a menyem, unokám, dédunokám is van. Annak idején leányul is rengeteg ágat kaptam, és rengeteg éjjeli zenét. Az volt a szép, amikor a hegedűvel húzták az ablak alatt” – emlékszik vissza a 81. életévében járó asszony, majd a házba invitál.

Odabent az asztalnál aztán előkerülnek a dobozokban sorakozó füzetek, amelyekbe az elmúlt években írta, írta rendületlenül a népdalokat, nótákat. Mint mondja, a mintegy kétezer éneknek a kilencven százalékát kívülről is tudja.

Vidámságban telt gyermekkor

„Kicsikoromtól fogva szerettem az éneket. Nincstelenségben nőttünk fel, egy szál ruhában jártunk, nyárban mezítláb, de mindezt a mostani fiatalokkal nem cserélném el. Mert akkor együtt voltunk tíz-tizenöt gyermek, fiú, lány, és vagy énekeltünk, vagy vicceltünk, vagy kacagtunk, ilyen vidámságban telt az élet. Amikor kicsit nagyobb lettem, elvégeztem a négy osztályt, akkor édesanyámékkal jártam fonóba, asszonyfonóba, és ott is mindig énekeltünk. Ott nem volt zuvatolás, hanem egész este, mindenkor énekeltünk mindenfélét: vidám éneket, hallgatót, népballadát” – sorolja.

Fontosnak tartotta leírni az énekeket

Fotó: Veres Nándor

Hozzáteszi, a férfiak is jártak, és miközben az asszonyok fontak, ők kártyáztak, de együtt énekelt mindenki. „Minden vasárnap piribékek voltak a csűrökben s udvarokon nyárban, ott megtanultunk táncolni. Nem ezek a diszkók voltak, hanem tökéletes tánc. Egy bácsit megfogadtak, fizettünk ötven banit, s táncoltunk, hol fiúval, hol lánnyal. De a kultúrban is volt tánc, nem ez a kultúr volt, mint most, hanem ennél is szebb, boltíves a színpadnál is. Oda fel volt vakolva a magyar korona, és két angyal repült vele.”

Miután kinőtt az édesanyja keze alól, lányfonóba járt. Volt egy zenész Borzsovában, Abos Károly, vagy ahogyan ismerték, Vak Károly, ő is eljárt a fonóba, vitte a hegedűjét.

„Akkor volt víg élet. A végén sokszor tánc is volt, nagyon sokat táncoltunk. Pedig nagyon szigorú, sanyarú élet volt a kommunizmusban, nagy elnyomás alatt nőttünk fel.

Kilencen voltunk testvérekül, s édesapám kulák volt. Én négy osztályt jártam, volt három bátyám, két bátyám katona volt, a harmadik elment iskolába. Azt mondták akkoriban, hogy a nőnek a fakanál mellé nem kell iskola. Én voltam édesapámnak a segítsége. November végén, amikor elvégeztük az őszi munkát, akkor azt mondta, hogy mehetek iskolába. De milyen a gyermek, én olyankor hogy mentem volna iskolába, amikor majdnem egy negyed év lejárt az évből. A következő évben mehettem volna, de nem mentem, mert azt mondták volna rám, hogy bukott szamár. S így kimaradtam. De a mostani eszemmel elmennék.”

A mintegy kétezer éneknek a kilencven százalékát kívülről is tudja

Fotó: Veres Nándor

Dolgozni kezdett hát, és úgy fogalmazott, attól fogva magának a ruhára való pénzt megkereste. De folytatódott a nótás élet is, mert olyan munkahelyre került, ahol asszonyokul sokat énekeltek. A férje is szeretett énekelni, és a rokonság is. „Nem énekeltek színpadon, hanem amikor esszegyűltünk, az asztal mellett énekeltek, felálltak, összeölelkeztek, ment az ének.”

És hogy kitől tanulták a népdalokat, nótákat? Egymástól, ment szájról szájra – bólogat. Ha ő meghallott egy dalt, rögtön megtanulta. „Azt egyből felvette az eszem. Volt egy szomszédasszonyunk, aki ha szőtt, ha takarított, bármit csinált, állandóan énekelt. Például tőle is tanultam.”

Faragás, rajzolás, éneklés

Kovács Rozália 2008-ban kezdte leírni az általa ismert népdalokat, katonadalokat, nótákat. De előtte faragással is foglalkozott, az első darab egy fakanál volt, majd kicsi jármot faragot, galambdúcos székely kaput. Később rajzolni is nekifogott, ma is nagy türelemmel rajzolja, festi a képeket.

Faragással is foglalkozott

Fotó: Veres Nándor

„2008-ban volt itt egy farsangtalálkozó, a fiam volt a vezér, ő fogadta a csoportokat, 1800 ember volt ebben a kicsi faluban. S akkor egy nálamnál idősebb mondta, hogy tud 250 éneket, még az újságba is ki volt írva. Mondtam a fiamnak, lehet, hogy én nem tudok kétszázötvenet, de százat biztosan. Ő bíztatott, hogy írjam le.

S attól fogva úgy megcsapott ez, hogy aztán mindig írtam, főként hajnalban, mert akkor jutott eszembe. Egy piszkozatfüzet s egy ceruza elő volt szerelve, s mikor megébredtem, a legelső az volt, hogy leírtam. Mert, ha belefogtam a munkába, elfelejtődött.”

Mivel a teleket Csíkszeredában töltötte, a tömbházban nem tudott faragni, így hát rajzolt, és írta a füzetekbe az énekeket. Mára már több mint kétezer népdalt, nótát, szenténeket, gyermekdalt jegyzett fel. De nem csak énekeket, hanem a borzsovai szokásokat is. „Én itt születtem, itt nőttem fel, itt öregedtem meg, tudom a szokásokat. Mindjárt 81 éves leszek. Az egyik bátyám a katonaságnál két füzetet beírt, s azokból rengeteg éneket tanultunk. Megmondta a dallamát, s mi azt énekeltük a fonóba. Mert a dallamát tudni kell mindennek. Én huszonnégy órán át tudnék énekelni, csak a hang már nem engedi.”

Nem lesz depressziós

Mint kiderült öt éven keresztül járt a borzsovai citerásokkal énekelni, volt, aki meg is szólta ezért. De szerette, nem érdekelte, ki mit mond. A gyerekeinek, unokáinak is sokat énekelt, a dédunokájának most is.

„Amikor énekeltem a színpadon, a szemembe mondták, hogy nem vagyok normális, hogy vénkoromba felállok oda. De engemet nem érdekel más.

A gyermekeim örvendenek, hogy lefoglalom magamat, kertészkedek, mindenfélét csinálok, soha nem szerettem a lazsálást, soha nem unatkoztam. A piszkozatfüzet és a ceruza pedig mindig elő van készítve.”

A faragást a tömbházlakásban rajzolásra cserélte – és persze az énekek leírására

Fotó: Veres Nándor

Kérdésemre, hogy van-e akinek átadni mindezt a kincset, szomorúan mondja, hogy nincs. „Volt olyan terv, hogy gyűljünk össze, s tanítsuk meg a fiatalokat. De mind külföldön dolgoznak. Hiába, hogy most van táblagép, okostelefon, a fiatalkoromat nem cserélném el a mai fiatalokéval. Dalos, vidám volt. Pedig sonyorú, borzasztó szegény világ volt, de nem adták az emberek belé magukat. Most a nagy része depressziós lenne. Én nem leszek hála Istennek, mert ezeket csinálom. Mai napig is énekelek, amikor nem tudok aludni, úgy félálomban, lefeküve. Nem kesergek, énekelek.

Mert abban benne van az Isten, benne van a természet, benne vannak a madárkák, minden jó benne van az énekben. Ami jó, minden benne van, annak, aki így fogja fel.”